Padlón a hangulat

Sötét, téli szombat délután volt. A kanapén ültem, és olvastam. Időnként azonban felpillantottam, mert láttam, hogy Erika nem találja a helyét.

Először leült mellém a kanapéra, beszélgettünk egy keveset. Aztán otthagyott, hogy meg akar írni egy levelet. Bekapcsolta a számítógépét, de pár pillanattal azután, hogy az bemelegedett, már le is állította.

Akkor odatelepedett a tévé elé a játszós párnájára. Elindított egy játékot, de már a főmenüből kilépett. Lemezt cserélt. Ezúttal be is töltött egy mentést, és vagy öt percig játszott. Akkor elunta, és leállította a gépet.

Eltette a párnát, és kezében a távirányítóval lehuppant a kanapé másik végére. Kapcsolgatott egy darabig. Végigzongorázott az összes adón, de semmit nem talált, ami lekötötte volna. Lazán odadobta a távirányítót a dohányzóasztalra.

Éreztem, hogy valami nem stimmel. Izgalmas volt a könyvem, de az sokkal jobban érdekelt, hogy miért nincs kedve semmihez. Becsuktam hát az olvasnivalóm, és odadobtam az asztalra a távirányító mellé. A lendület túl nagy volt. A könyv lecsúszott az asztal másik oldalán, és magával rántotta a terítőt is meg a távirányítót is.

– Istenem, most nézd meg, mit csináltál! – mondta bosszúsan, és négykézláb utánuk mászott, mielőtt én megtaláltam volna a papucsom.

Gondosan eligazította a terítőt, majd a közepére szép egyenesen odafektette a könyvet, rá pedig pontosan középre a távirányítót, úgy, hogy az egyenesen a tévére meredt. Olyan szépen dolgozott, hogy egyre jobban szégyelltem magam, amiért nem voltam elég gyors ahhoz, hogy én vegyem fel őket először.

– Mi baj van? – kérdeztem.

Csak a fejét rázta.

– Semmi.

– Naa… – Nem hagytam annyiban. – Hátha tudok segíteni.

Lehuppant az asztal mellé törökülésbe, és gondterhelt arcot vágott. Szerettem szomorúnak is, de jobban örültem volna, ha mosolyogni láthatom.

– Ez most olyan hülye helyzet… – kezébe temette az arcát. – Biztos azt hiszed, hogy azért rontottam itt a levegőt, hogy megkérdezd. – Elvette a kezét az arca elől, és most még szerencsétlenebbnek tűnt. – Pedig nem akartam, hogy…

– Jó, ha akarod, szenvedj tovább – vontam vállat. – Nem mintha nem érdekelne, hogy mi van veled, de ha azt hiszed, hogy azt hiszem, hogy akármi… és ez zavar, akkor hagyjuk…

A könyvemért nyúltam. Valójában eszem ágában sem volt olvasni. De szándékosan azt akartam, hogy úgy lássa, mintha. Reméltem, hogy elhessegeti a kezem, és gyorsan mindent elmond. De csak ült magába szottyanva. Szóval a tervem nem jött be. De nem vettem fel a könyvet az asztalról. Felálltam a kanapéról, és leültem mellé a földre. Átkaroltam, és odahúztam a vállát az enyémhez.

Hagyta.

– Felejtsük el az egészet – mondtam. – Csak akkor mondd el, ha úgy érzed.

Csöndben ültünk. Nagyon szerettem mellette ülni úgy, hogy nem csinálok semmit, csak vele vagyok. Jó érzés volt, ahogy hozzám ért, és jól esett az is, ahol én értem őhozzá. Egy pillanatig úgy gondoltam, azt mondom:

– Jó veled.

De aztán mégsem mondtam, nem akartam túlérzelegni a dolgot. Aztán elkezdtem tűnődni. Lehet, mégis ki kéne mondanom? Agyalni kezdtem rajta, hogyan fogalmazhatnám meg, miért jó vele, de valahogy olyan sok minden volt, amiért jó volt vele, hogy hirtelenjében nem is tudtam, melyiket mondjam. Körülbelül itt tartottam a gondolatmenetben, amikor egyszerre csak megszólalt:

– Ez tudod, olyan… olyan fura – mondta. – Te voltál már úgy, hogy hirtelen mindent olyan értelmetlennek, céltalannak éreztél, ami nincsen kapcsolatban valakivel, akit szeretsz?

– Persze – vágtam rá szinte gondolkodás nélkül. – De az még régen volt, mielőtt összeköltöztünk volna. Azóta itt vagy velem – megszorítottam a vállát egy pillanatra.

– Komolyan? – kérdezte, és nagy bánatosan reménykedő pillantást vetett rám.

Először majdnem azt mondtam:

– Nem, csak vicceltem, most is a másik szobában vagy.

Ezzel lehet, hogy felvidítottam volna, de totál elszúrtam volna a pillanatot. Gyorsan kapva kaptam az első válasznak nevezhető hangsoron, ami eszembe jutott:

– Jó veled.

Félig elmosolyodott, és laposan rám nézett. De szinte azonnal le is sütötte a szemét – elkapta rólam a tekintetét. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ez mit jelent. Ilyenkor pár perc elmúltával venni szokott egy nagy levegőt, és rákérdezett, volna kedvem szerelmeskedni.

Mindig szégyenlősködött előtte egy kicsit. Nemrég egyszer megkérdeztem, miért van zavarban. Elmondta: barátnőivel folytatott beszélgetései közben rájött, hogy ő sokkal jobban igényli a velem való együttlétet, mint barátnői a párjukkal valót. Erre persze különböző teóriák születtek. Erika bevallása szerint barátnő általában azon a véleményen voltak, hogy azért van ez így, mert még fiatal a kapcsolatunk. Erika szerint én voltam az élő ok – ez mindig jól esett, bár túl hízelgően hangzott ahhoz, hogy igaz legyen. Magam úgy gondolom – ugyan nem hiszek a horoszkópban, de ez – tipikus skorpió jellemvonás nála: érzéki típus, olyan, aki szereti, ha szeretik testét-lelkét.

Közelebb húztam magamhoz, és csókolni kezdtem a nyakát. Az angoloknak külön szavuk van a csókolódzásnak erre a fajtájára. „Necking” – mondják. Lefordíthatatlan. Nyakazni, nyakalni, nyakaskodni magyarul egészen mást jelent. Nem pedig azt a hihetetlenül kellemes valamit, ahogy éreztem a fejét a vállamon, a nyakának puha felszínét az ajkaimon, és a lélegzésének ritmusát a karomon. Imádom a haja alját, ahol olyan süppedős a bőre. Isteni szaga van. Mélyebben kezdte venni a levegőt, tudtam, hogy mindjárt megkérdezi. Igen, ez az, most felemeli a fejét, a szemembe néz és…

– Szeretnéd, hogy ez a te estéd legyen? – kérdeztem, mielőtt bármit is mondhatott volna.

Egy pillanatra belém vágott, hátha nem is szeretne együtt lenni velem, csak azt akarta kérdezni, hogy „Megyek, főzök egy teát, jó?”. De egy perc múlva, amikor csodás mosollyal bólintott, már tudtam, hogy nem erről van szó.

Csak néztük egymást. Úgy, mintha most fedeznénk fel egymásban először azt a másikat, akivel talán mindig szeretni fogjuk egymást.

– Tényleg lehetne ez az én estém? – kérdezett vissza percek múltán.

A te estéd, az én estém… A születésnapján – az első együtt töltött szülinapján – találtuk ki ezt a fogalmat. Igazából nem találtuk ki, csak úgy kialakult. Köszöntöttünk, ettünk, ittunk, filmeztünk, végül ágyba bújtunk, és akkor mondtam neki valami olyasmit:

– Szeretném, ha ez a mai teljes egészében a te estéd lenne.

És aztán addig kényeztettem minden porcikáját, amíg végül már remegtünk a fáradtságtól.

Másfél héttel később azzal bújt hozzám, hogy az pedig kizárólag az én estém lesz. Így alakult ki a „valamelyikünk estéje” fogalom. Akié az este volt, az volt minden kényeztetés célpontja. Ez persze nem jelentett kizárólagos egyoldalúságot, vagy azt, hogy olyankor egyikünk parancsolhatott volna a másiknak. Csupán azt, hogy akié az este volt, az szabadjára engedhette az önzését, a törődésvágyát. Persze a szabály nem volt szigorú. Előfordult, hogy az ő estéje az enyémbe fordult, és viszont. Az is igaz, hogy emellett továbbra is tartottunk közös estéket, de ezek is eltolódhattak egyik vagy másik irányba.

Most azonban biztos voltam benne, semmiképp nem tévesztem szem elől, hogy ez az ő estéje lesz. Azt akartam, hogy elfelejtse egy életre azt a kedvetlen levertséget, amit délután láttam rajta.

Egy ideig ülve folytattuk a még teljesen ártatlan előjátékot, aztán lassan vízszintesbe helyeződtünk a szőnyegen.

– Nem szúrja a hátad? – kérdeztem.

Négy hónapja éltünk már ebben a lakásban, de szőnyeg még soha nem szolgált ölelgető¬edzéseink színhelyéül. Elég kényelmesek voltunk ahhoz, hogy az ágyig – vagy minimum a kanapéig – kibírjuk. Mindössze egyszer volt olyan, hogy a konyhaasztal szélére ült fel, és úgy szerelmeskedtünk, de ennek is megvolt a saját története.

A vetkőztetés kellemes szakasza következett. Ebben mindig éreztem valamit az ünnepi ajándékbontás hangulatából.

Arra gondoltam, miközben bal melle belsejét simítottam meg arcommal, valójában milyen elképesztő ajándék is a szépsége. Ahogy egy pillanattal korábban félrehajtottam róla a kikapcsolt melltartót, úgy éreztem magam, mint a régész, aki egy gyönyörű antik szobrot tár fel. Bűvös légköre volt attól, hogy tudtam, soha nem mutatkozott meg így másnak senkinek. Mintha csak egy számomra létező szentély szobra lenne.

Fodrászérett hajammal óvatosan végigcirógattam a hasát.

– Jaj, te… – Hallottam a hangjában az meg-megreszkető mosolyt.

A nadrágjával folytattam volna a vetkőztetést, de egyszerre csak elhúzódott. Legnagyobb meglepetésemre kijelentette, hogy ő most zuhanyozni akar. Mikor megkérdeztem, vele tarthatok-e, nemet mondott. Meglehet, már fürödtünk együtt, még sosem tusoltunk közösen. De azért nem fájt erre fogam különösebben, így is rengeteget voltunk együtt, és nem volt bennük két egyforma pillanat.

Két-három perc alatt végzett. Már jött ki, amikor én még fel sem álltam a földről, pedig össze szerettem volna szedni a földről a ruháit. A köntösében jött vissza, meg sem volt rendesen törölközve.

Szívem szerint azonnal folytattam volna, de a lelkiismeretem azt súgta, illene nekem is gyorsan lezuhanyoznom, ha már ő tisztán és illatosan bújik hozzám.

– Megengeded, hogy előbb én is…? – a fürdőszoba ajtajára mutattam.

– Persze, menj csak nyugodtan – bólintott.

– De azért folytatjuk – kérdeztem –, ugye?

Gyorsan kettőt pislogott – ez nála igent jelentett.

– Csak rajtad múlik – mondta, és gyöngéden nézett rám. – Na, menj csak! De el ne csússz nekem!

Akárhogy siettem, nekem hét percnél rövidebb idő alatt nem ment. Pedig, ha arra gondoltam, hogy vár rám… Csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy minél többet késlekedem annál kevésbé lesz tusfürdő illata, és annál inkább lesz Erika illata a bőrének.

A nappaliban meglepetés várt. Majdnem átestem a sötétben a félrehuzigált foteleken. Az asztal, a kanapé sem volt a helyén. A földön viszont fénylett valami az ablakon besütő derengésben. Megágyazott kettőnknek a tévé előtti perzsaszőnyegre, ahol ölelkeztünk. Ott feküdt a takarón a köntösében. Megkerültem a bútorokat, és megálltam a rögtönzött fekhely végénél. Sosem láttam még őt szó szerint a lábamnál heverni.

Végignéztem rajta.

Kiszolgáltatottnak, védtelennek tűnt – hívogatóan gyönyörű volt. Lenn csak kicsi lábfeje, bokája, lábszára, látszott ki a köntös alól, innentől csak a szövet redői engedték sejteni alakját. Melle ellapult oldalra. Nyaka világított párnán elterülő fekete hajának kontrasztjában. Hajlékony, hamiskás pofijába, magas homlokába, várakozó tekintetébe, bájos vonalú orrába minden egyes alkalommal újra beleszerettem, ha csak ránéztem. Egykét icipici pattanása, mintha csak szépségflastromok lettek volna, hihetetlen módon még vonzóbbá tették az arcát.

Az volt az érzésem, hogy csak az én kedvemért vár a takaró fölött, és ez nagyon jól esett. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam mennyire fázós. Gyanítottam, hogy zuhanyozni is azért ment el, hogy a forró vízzel felmelegítse hideg kezét, lábát. Örök félelme volt, hogy rosszul esik nekem, ha hűvösnek érzem a bőrét. Pedig az én kezem, lábam is épp olyan kihűlésre hajlamos volt, mint az övé.

Letérdeltem, aztán hagytam, hogy belém csimpaszkodjon, és lehúzzon maga mellé. Egyáltalán nem volt olyan kiszolgáltatott vagy védtelen, mint amilyennek látszott. Csak ravasz volt, és tudta, hogy felcsigáz vele, ha ilyennek látom.

Szerettem ártatlan álnokságát, észjárását, fantáziáját. Mindig tele volt ötletekkel. Most is találtam meglepetést. Csípője köré egy világos selyemkendőt kötött, amögé rejtette ölét, hogy izgalmasabb legyen.

Azt hiszem, sosem fogom tudni, hogyan magyarázhatnám el neki, milyen sokat jelentenek nekem az ő estéi. Ahogy borzongó bőre, meg-megszakadó légzése és pulzusának váltakozása felel arra, amit teszek. Nem mintha ezek nem tennének vallomást máskor is, amikor együtt vagyunk. De ilyenkor beszélnek legőszintébben, amikor nem figyel másra, csak arra, hogy testének jó, és még jobb legyen.

Reggel arra ébredtem, hogy a hátamon hasal. Haja függönyt vont a fejem köré. Bal fülemet bökdöste az orrával. Megmozdítottam egy picit a fülem. Erre kuncogni kezdett.

– Jó reggelt!

– Mmm… – morogtam a párnába kicsit morcosan.

Arcomhoz dugta az arcát. Mellei a köntösén át hozzásimultak a hátamhoz.

– Szia! – köszönt megint.

Kezdett rémleni az előző este.

– Hogy van a céltalanságod? – kérdeztem.

– Köszöni sehogy. – Térdével egy pillanatra megszorította a bordáimat. – Elmúlt.

Kezemmel megkerestem a lábát. Visszakötötte magára a kendőt. Megsimogattam a combja belsejét a selymen keresztül.

– Örülök, hogy tényleg ez volt az oka – mondtam.

– Gondolod, ha valami bajom lenne, nem mondanám el? – kérdezte. – Végül ezt is elmondtam, csak ez olyan… Na, tudod te is, nem?

Egy kicsit megkönnyebbültem. Mindig mindent elmondott, ami bántotta, de ezúttal egy kicsit féltem attól, hogy most valami olyasmiről van szó, amit nem akar elmondani, és inkább erre fogta rá. Pedig ő sosem hazudott nekem, ha ilyesmiről volt szó.

– Aha – feleltem. – Szóval, mai cél?

– Nem tudom – válaszolta mosolyogva, és ott fogta a kezem a combján. – Azt hiszem, lazítani minél többet.

– Jól hangzik – mosolyogtam én is, és rápillantottam.

De félreértettem, mit is értett valójában lazítás alatt. Erre könnyen rájöttem abból, ahogy lesütötte a szemét.

– Szóval – kérdezte pár pillanat múlva. –, persze csak ha nem jelent túl nagy fáradtságot hanyatt fordulni, mit szólnál egy közös reggelihez?

Mit szóltam volna?

Lágy ölelésben múlt el a reggel köntöse sátra alatt

Elmúltál már 18 éves? Ezen az oldalon felnőtteknek szóló tartalom található. Ha nem múltál még el 18 éves, hagyd el az oldalt.