A telhetetlen pina
A busz felkavarta az út porát, ahogy kihajtott a megállóból, szelével megborzolva az út menti bokrokat és a vándor hosszú barna haját. Táskáját a hátára vetve állt a járdaszigeten, a valaha sötétbarna, most már inkább fekete, bokáig érő bőrkabátjában. – Idáig jutottam! – gondolta, és szemét összeszorította a porfelhőben. A másik oldalon egy étteremnek keresztelt kocsma látványa kezdett kitisztulni. Bement. A kopott ajtó mögött füstfelhő fogadta. A fémkeretes asztalok talán fele volt foglalt. A sárgás lambériával burkolt pult mögött, egy kopaszodó férfi poharakat törölgetett, egy valaha fehér ronggyal. Ahogy belépett megszűnt az alapzaj, mindenki felé fordult, a pultos keze is megállt, és talán a füst sem lebegett arrébb egy – két pillanatig. Ahogy leült egy bárszékre, minden újra éledt, de a törölgető kopasz rá sem nézett. Folytatta a munkát újabb és újabb poharakkal.
A vándor végigkotorászta zsebeit, összeszedte az utolsó filléreket is, majd halomba rakta maga elé.
– Legyen szíves! – hívta fel magára a figyelmet.
– Igen! – lépett hozzá a pultos, kezében még mindig a törlővel és egy pohárral.
– Adjon egy sört és annyi vodkát, amennyi kijön ebből! – és áttolta a fémhalmot a másik oldalra. A kopasz ledobta a rongyot a fémborítású pultra, megszámolta az aprót, és végtelen unottsággal töltötte meg a poharakat. Egy korsó és három feles. Ennyi volt a vándor összes vagyona. Egyből magába döntötte az első kis pohár tartalmát, utána egy hosszút kortyolt a sörből. Megtörölte a száját, majd tenyerével az elmattult fémborításra csapott.
– Legyen szíves!
– Mi kell, már megint?
– Munka! Van erre valami lehetőség?
– A legjobb helyen jár! Akar pultos lenni? – a rongyot átdobja, majdnem eldőlnek a vodkás poharak. – Mert nekem ma lett elegem!
– Akarok! – mondja, szemében és arcán a teljes meglepettséggel.
– Akkor mindjárt be is állhat! – és egy szintén lambériás ajtón át, otthagyja őt, és a munkaterületet.
Már kötény nélkül tér vissza, egy dzsekiben, mögötte egy fiatalabb, de megállapíthatatlan korú, kissé testes nővel.
– Hé! Nem is mondtad, hogy milyen jóképű! Szóval maga lenne az?
– Igen!
– Csinált már ilyet!
– Nem is egyszer!
– Na jól van! Fel van véve! Úgy sem tudok mit tenni! Jöjjön hátra, hogy megbeszéljük a részleteket.
Letol még egy vodkát egy kis sörrel, megkerüli a bárpultot, és a nő után megy a raktárba. Rekeszhalmok, és söröshordók rendetlen keveréke fogadja, a plafonon egyetlen villanykörte világítja meg a szürkére koszlott falakat.
– Jaj, de jóképű fiú maga! – mondja nagytermészetű hangján, és a vándor arcába csippent, majd orrán át mélyet szippant. – Hol dolgozott utoljára?
– Zöldségesnél egy piacon.
– Érdekes! Egész másra gondoltam, mert van egy érdekes illata.
– Na de, figyeljen! Háromezret tudok adni naponta, ha nem iszik! Ha iszik, azt levonom, amúgy nem érdekel, csak megtudjon állni a pultban. Itt jatt nincs, ha jó napunk van, kap még egy ezrest, ha nem, akkor nem. – és férfimód nyújtja a kezét a megegyezéshez, de közben közelebb hajol, és diszkréten, de megint a férfit szaglássza.
– Ez rendben, de lenne itt még valami!
– Mi? – összehúzza festett szemöldökét.
– Nincs hol aludnom!
– Aha! – arcán a teljes győzelem, „- a markomban vagy” gondolja, már sajnálja a háromezret is, kettő bőven elég lett volna. – Az megoldható, ne is törődjön ezzel! Van itt egy kis szoba! – állát simogatja, szemével a padlót nézi, valamin erősen gondolkodik.
Csak az orrán át veszi, a szokásosnál jóval nagyobb lélegzeteket, szinte sóhajt. Mondja, vagy ne mondja, de nem tud ellenállni. – Van még itt egy icipici probléma!
– Megoldjuk! Mi lenne az?
– Tudod, öhöm, tudja, én sokat vagyok itt, és hát így sokat találkoznák, ha itt is lakik, tehát, jó lenne, ha jóba lennénk! – arcára kedvesnek tartott mosolyt tesz, és megsimítja egy kicsit a férfi vállát!
– Ez feltétel?
– Igen! Ez az! – szemében könyörgés és remény, már ezt a pár szót is csak remegő hanggal tudta kimondani!
– Szóval, amint „jóban” lettünk, fel vagyok véve, és szobám is lesz?
– Ahogy mondja! – és egy közelebb lép, szemét a férfiéra tapasztja.
– Rendben! Akkor csináljuk is, hiszen mától kell az új pultos! Vagy nem? – volt már hasonló helyzetben, nem szerette, de tudta, hogy nincs más választása.
Kabátját és táskáját egy rekeszre dobja, széles bőr övét kicsatolja. Lehúzza a zipzárt és kilógatja vaskos szerszámát. A kocsmárosné lenéz, elámul, majd vissza a férfi szemébe, aki pillantásával int, hogy egy kis segítség jól jönne! Azonnal megérti, leguggol, és beszippantja a még csak éledező szervet, ami a szopogatástól kezdi felvenni harci méretét, egyre jobban túlnőve a befogadó száj lehetőségeit.
– Ha már itt tartunk, lenne egy javaslatom még! – mondja a vándor, lefele nézve, kezei a csípőjén.
– Mmm.. ig..m.en?
– Mutatkozzunk már be és tegeződjünk! Szia! Én Laci vagyok!
– Szia! Éva vagyok! – de lent marad, egyik kezével felnyúl a kézfogáshoz, de a másikkal markolja a férfiasságot, ami most már olyan vastagságúra hízott, hogy alig éri át ujjaival.
Éva egyből visszatér a szopogatáshoz, torkáig tolja, majd a makkig ki, olyan élvezettel, mintha már máshol lenne benne. Élvezkedik még egy darabig, majd feláll, megfordul, szoknyáját felhajtja, és egy alkalmas méretű rekesz halomra hasal.
– Gyere! Kössük meg az egyességet! Laci mögé áll, egyik kezével visszatartja a feltolt ruhát, másikban szerszámával tart a célba. Beletölti magát a kocsmárosnéba, majd megjáratja benne úgy, hogy dülöngél minden a raktárban. Becsülettel megszolgálja a szerződést, a végére már nyüszít az asszonyság.
– Áll az alku? – kérdezi miután kihúzta, de még nem bírja elcsomagolni, mert sehogy nem fér be a nadrágba.
– Igen! Minden rendben! Nagyon rendben! – hebegi, arcán valami földöntúli kifejezéssel. Amikor meglátja a még fél merev elcsomagolatlan férfiéket, rámosolyog és megszólítja:
– Ugye még találkozunk!
– Akkor én megyek is dolgozni! – gyömöszöli magát a gatyába, most már éppen-éppen, de fel tudja húzni a zipzárt.
Kocsmáros Éva lezuttyan két egymásra helyezett zöld rekeszre, egy másik halmon könyökölve hajába túr, üveges szemmel, de mámoros arccal néz maga elé.
– Azt a megrepedt Gönci hordót! Ilyet még nem éltem! – motyogja maga elé. De ezt Laci már nem hallotta, mert felvette a kötényt, az egyik polcon talált egy a kintinél sokkal fehérebb törlőrongynak valót, azt hetykén a vállára suhintotta, és kiment. Hamar belejött a munkába, csak az árakat kellett megjegyeznie, de ezeket egy ráncosra aszott papírra felírták a kávégép belsőfelére. Másnap már fejből ment minden. Harmadnap már is megkapta a beígért plusz ezrest, mivel egyre több vendég jött. Igaz ez a gyarapodás inkább lányokból és asszonyokból állt, de mivel több lett a nő, még több lett a férfi is, akik miattuk jöttek be.
Jól ment a bolt, örült a főnökasszony is, és valahogy a vendégek is többet nevettek, a zenét is sűrűbben hangosították fel, mint az első napokban. Éva asszony még próbálkozott egyszer – kétszer, de Laci lepasszolta, hogy „fáradt”, vagy nincs kedve, de nem is kellett sokat magyarázkodnia, mehetett a dolgára. Egyre több fiatalabb lány is elkezdett bejárni, akik nem igazán illetek a kocsma hangulatába. Ők inkább délelőtt jöttek, nem is ültek asztalhoz, inkább a pultnál iszogatták a kólát. Képesek voltak egy órát is elvihogni egy-egy üdítő mellett. Laci ilyenkor olvasott a sarokba, de többször is érezte, hogy róla van szó.
Talán egy hete volt itt, amikor betért három lány, akiket még soha nem látott.
– Sziasztok! Mit kértek?
– Köszi, semmit sem kérünk! – mondja a hangadó, a másik kettő helyett is.
– Akkor a főnökasszonyt keresitek?
– Nem! Mi miattad jöttünk!
– Miattam? Mi van rajtam olyan érdekes, hogy csak e miatt bejöttetek?
– A szagod! Azt mondják, hogy olyan az illatod, mint a friss kenyérnek! Ez érdekel minket! És már indul a pult mögé, a másik kettő követi. Körülállják Lacit, és a nyakától a mellkasáig végig szaglásszák.
– Hmmm! Ez isteni! Még soha nem éreztem ilyet! Őrjítő! – mondják felváltva.
– Mit használsz! Azonnal áruld el!
– Semmit! Tényleg semmit! De én nem is érzek semmi különlegeset magamon! – és a hóna alá szagol.
– Pedig az vagy! Különlegesen őrjítő! Nagyon jó az illatod, de nem is annyira finom, mint amennyire gerjesztő! – a hangadó lány markába fogja Laci ingét, hogy maga felé húzza, de nem teszi. Elengedi, majd kissé kisimítgatja a gyűrődést.
– Bocsi! Majd máskor! – Gyertek lányok! Menjünk! – és otthagyják a leforrázott kenyérszagút.
Aznap este is sok vendég volt. Egyre jobban fogyott a kóla és más üdítő is, a beszállítók nem győztek csodálkozni, hagy naponta veszik le, a máskor heti adagot. Laci fáradtan ment a szobájába. Lakhelye a kocsma mögött volt, de külön bejárattal. Egyetlen piciny szoba nyílt a hátsó udvarról, egy ágy, egy asztal és egy régi hűtő fért csak be. Ez a hűtő a legváratlanabb pillanatokban megrázkódott, magából zúgó, morgó hangokat adva beindult. Utána már lecsendesedett, de az indulás földrengésszerű volt. TV-je nem volt, amúgy sem szerette, így inkább olvasott elalvás előtt is. Alsógatyában és egy régi ingben szokott aludni, amit csak hiányosan gombol be.
Feje felett égett kislámpája, a hátán feküdt, egyik keze a feje alatt, a másikkal a könyvet fogta, amit térdének döntött, amikor kopogtak az üveges ajtón. Homályos az üveg, sötét is van kint, így nem látni, hogy ki zörget.
– Ki az? – szól, de fekve marad.
– Erzsi vagyok, engedj be!
– Ki az, az Erzsi?
– Nem emlékszel? A szaglászós lányok!
– Mind a hárman?
– Dehogy! Csak én vagyok! Kinyitja az ajtót.
– Mit szeretnél?
– Csak téged, te illatos férfi, csak téged! Megőrülök érted! – lép be, és egyből Laci inge alá nyúl, végig simítva a hátát, azután a mellkasát.
Mire becsukja az ajtó, magán a lánnyal, és egy papírzsepit tesz könyvébe jelzésnek, addigra már a nadrágjában csúsztatta a kezét, és meglepetésében sikongat, ahogy megérzi, hogy mekkora dolog van odalent. Nem volt mit tenni, jól megdugta, kétszer is. Erzsi legalább hatszor élvezett. Csak két pózban csinálhatták, mert a kicsi szobában nem volt többre lehetőség. Amikor a csúcsra jutott, megálltak a mozgással, mivel úgy szorította a belsejével Laci dorongját, hogy az, ki sem bírta volna húzni. Amikor enyhült a szorító érzés, Illatos Laci újra mozgásba lendült, és megint a csúcsra vitte az Erzsi lányt, mondom, vagy hatszor. Lacinak is jólesett a munka, hiszen már jó egy hete nem történt vele ilyen. A lányból kiszállt az erő, csukott szemmel az ágyon piheg, de segítség nélkül az ablakpárkány alá rogyott volna, ahol befejezték.
Ahogy egy kicsit magához tért, felöltözött, de még az ajtóból is zavaros szemekkel nézett vissza, amikor elköszöntek. Hogy Erzsi elmesélte-e, a kalandot másnak, vagy egyéb oka volt nem tudni, de ezután minden este bekopogott valaki. Jöttek asszonyok és lányok, tizenhéttől harminchétig. Volt, akit látott már, mert napközben kiszolgálta, de volt, aki egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Néhányan nem jöttek el, ők megelégedtek az asztal melletti közelségével, beültek egy kávéra, azután kértek egy üdítőt, majd egy rágót, és így tovább, csak minél többször odajöjjön hozzájuk.
Aki este bekopogott hozzá, az mind megkapta, amire vágyott. Legtöbben a testét akarták érezni, őket megrakta rendesen. Mindenkinél megérezte, hogy miként szereti. Aki vadságra vágyott, azt úgy, még paskolt és harapott is, ha igényt érzett rá. A finomabb igényűeket órákig tartó becézgetéssel és simogatásokkal kényeztette. Ezek után nem volt csoda, hogy minden este örömsikoltásokkal volt tele a kis szoba. Néhány lány, csak mellé akart ülni és beszélgetni, de belőlük volt a kevesebb. Csak ketten távoztak csalódottan, egy szűzlány, és egy szűklány.
Három hét telt el, mindennap volt vendége, sőt egyszer ketten is jöttek egymást követve. Az egyik este, zárás után, hátra indult szobájába, de amint kiért az udvarra visszahőkölt. Egy jó tucatnyi férfi állt vele szemben, akik nagyon haragosan néztek. Középen állt a legnagyobb darab, kezében az ő táskájával és kabátjával.
– Úgy gondoltuk, hogy menni készülsz, segítettünk bepakolni! – és felé nyújtja a holmikat. Odalép, és elveszi.
– Akkor én megyek! – mondta, és elindul a teherbejárón át az utcára. Hátranéz és látja, hogy a csoport követi. Egész a buszmegállóig jöttek utána, és vele várták meg a következő buszt. Csak akkor széledtek szét, miután a hátsólámpák piros fénye eltűnt a kanyarban.
Múlt nyáron, egy ismerősöm elé mentem ki a buszpályaudvarra. Késett a járat. Újságot vettem, azt olvasgattam unalmamban. Egy hosszú bőrkabátot viselő férfi ült le mellém, és megszólított.
– Ne haragudjon, nem szoktam ilyet csinálni, de egy kis pénzre lenne szükségem! Váratlanul bajba kerültem. Tudna segíteni? Ránézek, fiatal, bőven harminc alatt, értelmes arca van, barna szeme, és kissé csontos álla. Hullámos barna hajával, amolyan nők bálványa típus. Nem hinném, hogy hajléktalan, nem utal erre semmi.
– Tudja mit? Segítek, de cserébe maga elmondja, hogy miként lehet váratlanul bajba kerülni!
Előveszem pénztárcámat, de nem nyitom ki, csak a lábamra rakom, a tenyerem alá.
– Rendben! Hogy így volt-e, vagy másként, nem tudom, de nekem ezt a történetet mesélte. Persze nem szó szerint, de semmit nem tetem hozzá, és nem vettem belőle el! Miután elváltunk megláttam, hogy a váróteremben a látványpékség ma nincs is nyitva. Pedig egész végig friss kenyérillatot éreztem.