Egy nyári éjszaka
Itt, ezen az oldalon találkoztam vele.
AbbóI a találkozásból lett valami, amiről akkor még nem tudtam, hogy mennyire mélyre visz majd. Szeretők lettünk, de ez kevés szó arra, amit egymásnak adtunk. Olyan közelséget, olyan testiséget és egymásra hangolódást éltünk meg együtt, amiről korábban nem hittem volna, hogy részem lehet benne. A testiségnek olyan tiszta, ösztönös és mégis gyengéd útjait jártuk be, amik ritkán adódnak az életben.
Az egyik emlék különösen él bennem.
Nyár eleje volt, a város tele élettel. Többnapos, vízhez kötődő rendezvénysorozat zajlott, esténként koncertek, fények, emberek mindenütt. Szinte az egész város kint volt, a levegő vibrált a zenétől, a beszélgetések morajától, attól a sajátos nyári szabadságérzéstől.
A koncerthelyszín nagyjából háromszáz méterre volt a vízparttól. Ott már csendesebb volt minden, a part félig kihalt, de a hangulat még átszűrődött: a zene tompán, az emberek hangja hullámokban érkezett el odáig. Külön társasággal mentünk ki az estére, de előre megbeszéltük, hogy találkozunk a víznél.
Volt ott egy pad, bokrokkal körülvéve, egy kicsit elbújva, nem teljesen láthatatlanul, de mégis elég védetten ahhoz, hogy ketten legyünk a világ közepén. Késő volt már, éjfélhez közelített az idő, amikor odaültünk.
Előre tudtam, mire készülök. Egy hosszú, könnyű nyári ruha volt rajtam, semmi fölösleges réteg, semmi akadály. Csak annyi, amennyit egy mozdulattal félre lehetett tolni. Ahogy egymás felé fordultunk, megszűnt a külvilág. Ott volt a víz illata, a meleg levegő, a távoli zene lüktetése. És mi.
Átadtuk magunkat egymásnak.
Teljesen.
Felszabadultan.
Úgy, hogy közben tudtuk: bármelyik pillanatban történhet valami, valaki felbukkanhat. Ez a feszültség nem elvett az élményből, hanem megsokszorozta. A testünk reagált a veszély izgalmára, a közelségre, arra, hogy ott vagyunk, egy városnyi ember lélegzete mellett, mégis egymásba zárva.
Mire elcsendesedtünk, már csak ültünk a padon, magunkat rendezve, visszatérve a külvilágba. És akkor hangok közeledtek. Két fiatal lány nevetése, beszélgetése, abból a könnyed, kíváncsi hanghordozásból azonnal tudni lehetett, hogy keresnek valamit… vagy valakit.
Vajon van itt valaki? kérdezték.
Mi már nyugodtan, mosolyogva válaszoltunk, hogy igen.
Megkérdezték, nem zavartak-e meg valamit.
Csak annyit mondtunk: ha pár perccel korábban jönnek, lehet, hogy meglepődtek volna.
Nevettek. Mi is. Aztán továbbmentek.
És ami ott maradt bennem…
Az az érzés: az egymásnak adás teljessége, a helyzet izgalma, a lebukás lehetősége, a nyári éjszaka lüktetése.
Valami elementáris.
Valami ritka.
Valami, amit az ember nem felejt el.