Orális erotika
Egyik éjszaka elég furcsát álmodtam. Pontosan nem tudtam, hogy mit is jelent, akar-e sugallni valamit, esetleg előrejelzés vagy ilyesmi, de elég nagy hatást gyakorolt rám.
Összvissz pár percnyi eseményt éltem át, de nagyon intenzívnek éreztem az egészet.
Meglátogattál a koliban – álmomban. Behívtalak a szobámba. Hétvége lévén a szobatársaim hazautaztak; kettesben voltunk. Azt mondtam, hogy mutatni szeretnék Neked valamit, s levettem a felsőmet. Édes arcodon halvány mosoly derengett, de nem szóltál semmit, csak közelebb léptél. Én egy lépést tettem hátra, mondván „Várj!”. Aztán meglehetősen fura érzés futott át a testemen… A következő pillanatban erős fájdalmat éreztem, s a lapockámból hófehér szárnyak nőttek ki.
Könnyekkel áztatott tekintetemet Rád szegeztem, de Te meg sem tudtál szólalni. Nem sikerült kiterjeszteni a szárnyaimat, elérték a polcokat, hiszen kicsi a koliszoba…
A fájdalom és a szótlanságod miatt szinte összecsuklottam, összekuporodtam… Közelebb léptél. Nem szóltál, csak gyengéden végigsimítottad a hófehér tollakat, majd szorosan átöleltél…
Ekkor ébredtem fel. Sehol senki, egyedül feküdtem az ágyamon, de enyhe bizsergést éreztem a lapockám környékén…
Eszembe jutott egyik haverom, aki egyszer azt mondta rólam, hogy olyan angyal vagyok, aki a szarván hordja a glóriáját…
Démoni vagy talán ördögi angyal?!
A mai napig érdekes a viszonyom az álmokkal. Rengetegszer találtam magam olyan helyzetben, amit pillanatról pillanatra pontosan megálmodtam. Mintha deja vum lenne, de mégsem az… Néha évekkel korábbi álmaim „válnak valóra”…
Van jópár olyan álmom, amit nem szeretnék a valóságban átélni, persze olyanok is akadnak, amiket szívesen látnék viszont…
Az ágyamon ülök éppen, hátammal a falat támasztom, felhúzott térdemen egy jegyzetfüzet, amibe szorgosan írom a sorokat… Közben az elmúlt pár nap eseményei suhannak el gondolataim felett…
Péntek délután érkeztél meg. Nagyon örültem Neked, végre nem 100 km választ el Tőled… Csupán a ruha, ami akadály, bár nyelveink már a buszmegállóban párbajra hívták egymást…
Beértünk a koliba, s a formalitások és az éjszakai szállásdíj elintézése után felmentünk a szobámba… Pár percnyi lecuccolás és mesélés után egymásnak estünk… Annyira jó érzés volt, ahogy a karjaidban tartottál, nyelved szaporán csatázott az enyémmel. Néha pár pillanatnyi szünetet tartottál, hogy tekintetünk is egymásba olvadhasson…
Istenien csókolsz… Olyan érzéki és gyengéd vagy, ugyanakkor szenvedélyes is… Ó, mennyire szeretlek!
Estefelé nekivágtunk a városnak. Felültünk a villamosra (vettünk jegyet, mert volt már egy kis nézeteltérésünk az ellenőr bácsikkal). A Széchenyi térnél szálltunk le. Elsétáltunk a Tisza-partra. Emlékek leptek el a kis parkban. Milyen édesen csókoltál akkor is… Emlékszel?
Kicsit „beszélgettünk”, aztán elindultunk úti célunk felé. Át a hídon, egészen a Sportcsarnokig sétáltunk. A koncertjegyeket szerencsére nem felejtettem a koliban, pedig hajlamos vagyok feledékeny lenni… Egyik közös kedvencünk koncertjére szóltak a jegyek. Nagyon jó volt a hangulat, élveztük a zenét, és persze azt, hogy együtt lehetünk…
Késő éjszaka ballagtunk vissza a kollégiumba, mellőztük a villamost. A portásnő meglepő módon nem akadékoskodott. Még ilyet! Ezt is fel kell írni valahova, bizony, ritka pillanat!
Fel a szobába… Kicsit fáradtak voltunk, de nem eléggé… Egymáshoz sohasem vagyunk túl fáradtak… Vagy mégis? Zuhanyozni kellene… Menjünk! Jössz? Persze! Nade… Mindegy, ha gondolod… Gyere csak, Édes! Szeretlek! Hmm… Isteni vagy! Imádom az illatod! Andalító a csókod! Végre itt vagy… Velem… Várj!
Mint a filmeken… Elsötétül a kép, pár másodperc hatásszünet, aztán a következő kép már a szobában fogad minket. Andalító zene szól, romantikus félhomály ölel át minket…
Kinyitottam a szemem. Ó, ez a szempár! Annyira imádom ezeket a szemeket! Teljesen elvarázsolsz… Úgy érzem, hogy olvasol a gondolataimban, bennem… A tekinteted áthatol rajtam, végigpásztázza lelkem minden picinyke zugát, és egy apró mosollyal nyugtázza, hogy odabent minden rendben…
Újra csókban forrtunk össze, kezed óvatosan a felsőm alá kéretőzve kényeztette a hátam, miközben szűnni nem akaró szenvedéllyel tetted magáévá az ajkaimat…
Soha nem siettél, így volt ez most is, mégis egyre követelőzőbb lett a szorításod, kezeid ellentmondást nem tűrve markolták a csípőmet miközben szinte levegő után kapkodva csókoltál…
– Nyugi, nyugi! – mondtam, remélve, hogy egy kicsit lehűtelek, de válaszként egy őrülten szenvedélyes, hosszú csókot kaptam…
Aztán lassan, apró puszikkal kényeztetve elindultak ajkaid lefelé a nyakamon… Éles fogaiddal aprókat haraptál a vállamba, majd megropogtattad a kulcscsontomat. Olyan érzékkel tudsz harapni, hogy minden alkalommal, amikor szinte vámpírként vájod húsomba a fogaid, kéjes remegés fut végig rajtam, és kiráz a hideg…
Istenien tudsz bánni a testemmel…
Minden érzéked engem, a rezdüléseimet figyeli…
Szinte mértani pontossággal kiszámítottak a mozdulataid…
Nyelved is felfedezőútra indult, a fülemet vette célba. Forró leheletedbe beleborzongtam, szenvedélyes sóhajaid a gerincvelőmig hatoltak…
Csak most vettem észre, hogy már felső nélkül fekszem az ágyon, Te pedig azzal az ellenállhatatlan mosolyoddal próbálsz levenni a lábamról (persze nem szó szerint, az már úgyis sikerült…)
Nem csak a szád mosolygott; az arcod, a szemed pajkosan nevetett rám. Ettől az édes arctól mindig elveszítem az erőm, most is kiszolgáltatottan hagytam, hogy azt tegyél, amit csak akarsz… Amit csak akarsz…
Lábad a hasamon átvetve lehajoltál hozzám. A tekintetemet fürkészted, majd lassan, szemhéjad mögé rejtve édes pillantásod, lehunytad a szemed… Én is ezt tettem, s a következő pillanatban puha ajkaid érintését éreztem a pilláimon…
Nem tudom, hogy csinálod, de ilyen apróságokkal is annyira tudsz rám hatni, hogy minden önkontroll nélkül Rád bízom magam… Érzelmi alapon irányítasz, de ilyenkor nem bánom, hagyom…
Apró csókokkal simogattad végig az arcom, szándékosan kerülve a számat; kíváncsi voltál talán, hogy meddig bírom… Nem kellett sokáig várnod, elernyedt kezeim a nyakad köré fontam, és megpróbáltam feljebb húzni magam, hogy elérjem az ajkaid, de túl gyenge voltam hozzá, Te pedig kihasználtad, hogy ellazultak az izmaim miután visszahuppantam az ágyra, és minden átmenet nélkül a jobb vállamba mélyesztetted a fogaid. Minden porcikám megremegett a kéjtől és a vágytól, de Te nem hagytad annyiban! Egy röpke, halk kuncogás után pár centivel odébb újra belém vájtad harapó alkalmatosságod…
Fájt, mégis jólesett, ennek jeleként hideg borzongás futott végig a gerincoszlopomon egészen a medencecsontomig, ahol édes bizsergésként pihent meg…
Nem tudtam kinyitni a szemem, de éreztem elégedett mosolyod…
– Fájt? – kérdezted.
– Igen! – válaszoltam – De nagyon finom volt!
– Hmm… Ez így igaz. Kapok még?
– Ha kérsz… – mosolyodtam el én is, s már vártam a következő harapást, de helyette óvatos puszikkal halmoztad el az előbb bántott részt, majd lassan elindultál a kézfejem felé… Ajkaid oly érzékien érintették a bőröm, hogy néha akaratlanul megrándultak az izmaim… A puszik újra a vállam felé indultak, majd a kulcscsontom után az oldalamat vették célba… Aztán lassan áttértek a mellkasomra…
Kinyitottam a szemem. Imádom ilyenkor az arcod… Átszellemülten koncentrálsz rám, kezed bársonyosan simogat, puha ajkaid érzékien érintik a bőröm.
Minden érzékedet rám összpontosítod, egész lényemet iszod magadba, minden porcikámat el akarod raktározni…
Körbecsókolgattad a melleim, a bimbóimat óvatosan masszíroztad, harapdáltad. Néha fájt, de nem bántam! Felszisszentem egy kicsit, de a mosolyomból tudtad, hogy nagyon is élvezem, amit csinálsz…
Mindig is tudtad, hogy kell növelni bennem a feszültséget, átvetted az irányítást, a testemmel, az érékeimmel rendelkeztél. Csak Rád tudtam figyelni, nem jelentett problémát, hogy kizárjam a külvilágot, hiszen minden mozdulatoddal messze űzted a valóságot, és Csodaországba repítettél. A kezed, az ajkaid, a nyelved, az illatod… Mindenedet a kényeztetésemnek rendelted alá, mintha nem lenne szabad akaratod, holott Te vetted el tőlem a szabadságot… Testileg-lelkileg a rabszolgáddá tettél!
A szívem hevesen vert, megfogalmazhatatlan érzés gyűlt bennem, mely elöntötte az egész testem… Minden porcikám bizsergett, ahogy forró ajkaid a kezed által feltérképezett utat követték. Máig nem tudom, mikor és hogyan került le rólam a melltartó, a nadrág, a tanga, nem figyeltem rá…
Irányítod a gondolataimat, az érzéseimet, és ilyen aprónak tűnő változásokat észre sem veszek ilyenkor, hiszen egészen más köti le az agyamat.
Nem tudtam gondolkodni, csak éreztem…
Éreztem a kezed, ahogy a combomon deríti fel az utat, hogy édes nyelved el ne tévedjen…
Éreztem ajakaid érintését a bőrömön…
Éreztem, ahogy elönti testem a forróság…
A vágy átjárta minden porcikám, akaratlanul szaporábban vettem a levegőt, már szinte vonaglottam a karjaidban…
– Kérlek… Ne játszhh…
De mondhatok én Neked bármit! Soha nem figyelsz rám…
Jobban tudod, hogy mit akarok, mint én magam… Ismersz, tudod, hogy mire van szükségem… hogy mire vágyom… hogy mit akarok… hogy mennyire akarlak…
Csak mosolyogtál rajtam. Talán azért, mert láttad, hogy mennyire tehetetlennek érzem magam, hogy mennyire gyenge vagyok… De nem is akartam erősnek látszani… Jobban ismersz annál, mintsem bedőlj holmi álarcnak.
Óvatos sóhajokkal kísértelek, élveztem, ahogy a bőrünk összeér, miközben egyre lejjebb csúszol, hogy testem minden négyzetmilliméterét elborítsd csókjaiddal…
– Gyere vissza! – mondtam… Nem távolodtál tőlem, de mintha mégis… Milliméternyi távolságot tartva testünk között elindultál vissza, csak álladdal érintetted meg a szeméremdombomat… Beleremegtem… Megcsókoltál… Forrón, mélyen, hosszan, őszinte szenvedéllyel… Nem próbáltad titkolni, hogy mennyire akarsz… Boldogsággal töltött el a tudat, hogy itt van velem a férfi, akit szeretek, és ugyanazt érzi, amit én… Ugyanazt a határtalan vágyat…
Ilyenkor az sem tud érdekelni, hogy nem vagyok tökéletes. Nem érdekel, hogy a méreteim nem vetekednek Pamela Andersonéval, hogy nem hasonlítok Carmen Electra’ra, hogy nem nyerném meg a Miss Universe-t, csak az érdekel, hogy szeretsz, hogy akarsz… Legalább annyira, mint én Téged…
Nem tökéletes, gyönyörű, bombázó akarok lenni, csak egy olyan nő, aki pontosan megfelel álmai férfijának… És úgy érzem, hogy ez nincs is másképp! Tisztában vagy a hiányosságaimmal, a tökéletlenségemmel, de azt is tudod, hogy Te sem vagy tökéletes! De lehet, hogy tökéletesebb életünk lehet így, mint a bulvársajtó álompárjainak… Igen… Veled tényleg boldognak érzem magam! Boldogabbnak, mint eddig bármikor… Mint még soha senki mással…
Egy könnycsepp… Végigfolyt az arcomon… Észrevetted, s egy jóleső sóhaj kíséretében lecsókoltad… Rámnéztél…
– Szeretsz? – kérdezted.
– Miért kérdezed, ha úgyis látod, érzed? Nyitott könyv vagyok. Hisz ismersz…
Újabb csókban forrtunk össze…
Aztán megint dél felé vetted az irányt… Egyenesen haladtál lefelé, nem hagytad, hogy bármi eltérítsen… De aztán a pocimról hirtelen felemelted a fejed, és mindkét mellemre adtál egy-egy apró puszit, majd a következőt újra a hasam kapta, és folytattad az utad…
Kéjes remegés járta át a testem, amikor végre elérted úticélod… Nem értél hozzám, de a forró levegő, amit kilélegeztél elég volt ahhoz, hogy újra megremegjek… Imádsz gyengének látni, de nem játszol velem tisztességtelen játékot. Tudod, hogy nem tudnék tenni ellene semmit, de nem használod ki, hogy szinte tehetetlen vagyok, nem húzod tovább az idegeimet…
Áramütésként ért nyelved első érintése. Önkéntelenül közelebb toltam Hozzád a csípőmet, s Te nem utasítottad vissza a mozdulatot, folytattad, amit elkezdtél… Aprókat lefetyeltél, épphogy csak hozzámértél, de annál jobban vártam a következő nyalintást. Aztán egyre gyorsabban járt a nyelved, élvezettel pásztáztad körbe a csiklómat, egyre csak fokoztad bennem a vágyat… Mint ahogy vihar előtt gyűlnek a felhők, úgy halmozódott bennem a feszültség… A hosszabb, laposabb lefetyelések és az apró nyalintások váltogatták egymást. Már alig bírtam magammal, kezem szorosan a lepedőbe markolt, miközben egyik, majd másik ujjadat lassan, elviselhetetlenül lassan belémvezetted… A nyelved közben nem pihent, pontosan tudta, hogy mi a dolga, lefetyelt, lefetyelt és lefetyelt…
A válladba kapaszkodtam, a hátadat karmoltam, talán fájt is Neked, de élvezted!
Rámnéztél. Azt hiszem, kicsit elmosolyodtál… Igen, tudom… Imádod ezt az arcot… Erőtlen arckifejezés, fátyolos szemek…
Mit vártál? Nem tudom rezzenéstelen arccal élvezni, ahogy az ujjaid és a nyelved egyre magasabbra repítenek… Te irányítasz… Te vezetsz a gyönyör útján…
Egyre gyorsabban vert a szívem, fuldokolva kapkodtam levegő után, magamhoz, magamba szorítottalak, ahogy csak tudtalak…
Pár lélegzetvétel kimaradt, hüvelyizmaim szorosan az ujjaid köré fonódtak, nem akartalak elengedni… Nyelved továbbra sem hagyott nyugodni… Minden porcikám lüktetett, a gyönyör hullámai maguk alá temettek, de Te nem hagytad annyiban… Hiába kértelek, hogy ne… hogy elég… Kegyetlenül folytattad, egészen addig, amíg már mozdulni sem tudtam… Görcsösen ívbe hajlott a testem, újabb hullámok csaptak össze a fejem fölött…
Már csak a nyelveddel kényeztettél…
Minden egyes érintésére megremegtem…
Szárnyaltam… Eszembe jutott az a különös álmom a szárnyakkal… Bizseregni kezdett a lapockám, bár őszintén szólva alig éreztem konkrét dolgokat, inkább csak a rajtam úrrá lett gyönyört éreztem…
Már nem szorítottam a vállad, csak hagytam, hogy a gyönyör elárassza az egész testemet…
Nyelved elindult a combom felé, aztán fel az oldalamon… Kedves puszikkal kényeztettél.
Nem hagytad abba a cirógatást, megvártad, amíg rendeződik a légzésem… Aztán megcsókoltál… Forró volt, és finom… Éreztem a saját ízem…
Szorosan magadhoz öleltél, velem együtt vetted a levegőt…
Mély sóhajomra egy édes csókkal válaszoltál, aztán újra átöleltél…
Lehunytam a szemem… Annyira megnyugtató… Földöntúli nyugalom járt át, hihetetlenül boldog voltam… Nem volt annyi erőm sem, hogy átöleljelek, csak közelebb bújtam Hozzád…
– Angyali vagy! – mondtad. Megint az álmom villant át az agyamon, aztán még közelebb fészkeltem magam Hozzád…
– Ugye mindig szeretni fogsz? – kérdeztem szinte alig hallhatóan. – Ugye soha nem fogsz elhagyni? Ugye soha nem fogsz elfelejteni? Ugye soha nem leszek magányos? Ígérd meg, hogy mindig velem leszel!
– Megígérem! Veled leszek, ameddig csak hagyod! Örökké szeretni foglak! Örökre összetartozunk…
A karjaidban aludtam el… Veled álmodtam, azt hiszem… Hiszen Tiéd minden álmom… Hozzád tartozom… Örökre…
A reggeli napsugár cirógatására ébredtem. Kinyitottam a szemem. Nem láttalak sehol.
Csak álmodtam volna az egészet? Nem! Az lehetetlen! Tudom, hogy itt voltál! Tudom, hogy szerettél! Tudom…
Nem akartam sírni, de nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek…
Éreztelek! Itt voltál! Öleltél! Csókoltál! Simogattál! Kényeztettél! Szerettél! Megígérted! Hogy nem fogsz elfelejteni… hogy nem fogsz elhagyni… hogy soha nem kell magányosnak vagy egyedül éreznem magam… hogy örökké szeretni fogsz…
Az álmaimban…
Mindig ott leszel!
Rólad álmodom, rólad álmodozom…
Remélem, egyszer rámtalálsz, és nem csak az éj leple alatt, a képzeletem szüleményeként leszel velem, hanem hús és vér emberként…
És szoríthatom a vállad…
Karmolhatom a hátad…
Talán ez az álmom is valóra válik egyszer…
És szerethetlek… nem csak mint álmaim férfiját, hanem mint életem részét… Nem csak Csodaországban, hanem a valóságban is összetartozunk majd, és soha sem felejtjük el egymást!
Hiszen örökre összetartozunk!
Újabb könnycsepp hagyta el a szemem… A zene, amit hallgattam… Szinte mindig könnyekig hat…