Édes a bosszú
Nem tett semmi olyat, ami nekem ne lett volna jó. Nem volt tolakodó vagy erőszakos. Éreztette velem, hogy kívánatos, fiatal nőnek tart. Nem jutott eszembe Zoli, és nem azért flörtöltem, mert bosszút akartam állni.
Sejtettem, hogy a férjem a külföldi útjain mivel tölti a szabadidejét. Valószínűleg hónapok óta tartott a viszonya a kolléganőjével és én tehetetlenül tűrtem, nem tettem semmit. Idős szüleimet nem akartam a problémáimmal terhelni, igazi barátaim pedig nem voltak.
Lehet, hogy nem a legjobb módszer a struccpolitika, de nálam bevált. Vallottam, hogy amiről nem tudok, az nem fáj, ezért kidolgoztam a csalódás elleni stratégiámat: soha nem hívtam fel Zolit, nehogy lebukjon – mert akkor csak magamat idegesítettem volna fel azon, hogy hol van és kivel.
Hiányzott a gyengédség
Azon a tavaszi estén azonban az addiginál is sokkal nagyobb erővel tört rám a magány és a vágy egy kis gyengédség után. Nőnap volt, egyben Zoli névnapja. Eszembe jutottak a régi köszöntések. Miért ne lehetne minden úgy, mint régen? – gondoltam, miközben fogadalmamat megszegve a mobilját tárcsáztam.
– Igen? – mély, dallamos női hang szólt bele a telefonba.
Úgy éreztem magamat, mint akit arcul csaptak. A háttérben hallottam, hogy Zoli suttog valamit. Bármennyire is szerettem volna, nem tehettem le a telefont, hiszen kiírta a számomat.
Kínos csend telepedett rám
– Valami baj van, Kata? – hallottam valamivel később Zoli ideges-ijedt hangját a telefonban.
Éreztem az arcomon végigfutó könnycseppeket. „Igen, Zoli, baj van. Nagy baj. Velünk. De mit számít az már?”
– Csak boldog névnapot akartam kívánni… De olyan buta vagyok…, nem akartalak zavarni – a hangom halk volt, a torkomat gombóc fojtogatta.
– Köszönöm, nagyon kedves vagy – Zoli iszonyú zavarban volt, szinte láttam magam előtt, ahogy elpirul.
Letettem a telefont. Sokáig ültem az ágy szélén és bámultam a semmibe. Olyan mélyről jött a fájdalom, mint még soha. Hát ilyen a bizonyosság – futott végig az agyamon.
Ki kell engednem a gőzt!
Órák múlva a fürdőszoba felé vettem az irányt. Sokáig néztem az arcomat a tükörben és hirtelen úgy éreztem, nem tudok tovább egyedül maradni a lakásban. Felöltöztem és szinte kimenekültem a kicsit csípős éjszakába. Leintettem egy taxit.
– Valami kellemes helyre vigyen, magára bízom – mondtam a csodálkozó sofőrnek.
Soha nem hallottam annak a bárnak a nevét, ahol kitett. Akkor bizonytalanodtam el, amikor benyitottam az ajtón. Ezer éve nem jártam szórakozóhelyen, azt sem tudtam, jól vagyok–e öltözve, mit szólnak ahhoz, hogy beül egyedül egy nő…
De természetesen senki nem figyelt rám. Határozottan a bárpult felé fordultam. Ha már belevágtam, rajta! Mivel fogalmam sem volt, mit rendeljek, elfogadtam a mixerfiú ajánlatát.
A kellemes zene és az ital oldotta a feszültségemet, kicsit bátrabban néztem körül. Párok és társaságok mindenfelé, és néhány magányos férfi – gyorsan úgy tettem, mint aki vár valakire.
Összekapcsolódott a tekintetünk
Az egyik közeli asztalnál vidám baráti kör ünnepelt egy lányt. Irigykedve néztem. Velük ült egy jóképű, fehér inges férfi, pillanatokra összekapcsolódott a tekintetünk. Beleborzongtam az érzésbe, elfordítottam a fejemet, de csak azért, hogy aztán újra meg újra rápillantsak és elvesszek a szemében.
Megijedtem, amikor a fülembe súgta egy rekedtes hang:
– Meghívhatom valamire?
Óriási lendülettel fordultam meg. A fehér inges férfi volt. Látva ijedt arcomat, elnevette magát.
– Ajjaj! Azért ennyire nem vagyok ijesztő!
– Nem, persze. Vagyis igen… – hebegtem összevissza. Leforrázva ültem a kényelmetlen széken és valami csodában bíztam.
– Először vagy itt? – kérdezte.
– Ennyire látszik?
– Nem, de én általában itt vagyok, és eddig még nem láttalak.
Már rég volt részem bókokban
Endre rendelt nekem valamilyen koktélt, amit bizalmatlanul méregettem.
– Kóstold meg bátran! Nem akarlak elkábítani…
– Na, ettől nem is féltem!
– Miről beszélsz? Amióta beléptél, nézlek… Gyönyörű vagy!
Zavartan kavargattam rózsaszínű italomat.
– Ne mondj nekem ilyeneket… Legjobb lesz, ha most szépen visszamész a barátaidhoz én meg elindulok haza.
– Hé, mi ütött beléd? Nem akartalak megbántani… Mi lenne, ha inkább táncolnánk?
Engedelmesen követtem a parkettre.
Négy éve nem táncoltam – futott át az agyamon, miközben éreztem, hogy megpezsdül a vérem. Átadtam magamat a mozgás örömének, felszabadultan tomboltam. Amikor lassult a zene, belesimultam Endre karjába. Éreztem izmai játékát, a bennük rejlő erőt…
Nem tett semmi olyat, ami nekem ne lett volna jó. Nem volt tolakodó vagy erőszakos. Éreztette velem, hogy kívánatos, fiatal nőnek tart és ezt nagyon élveztem. Nem jutott eszembe Zoli, és nem azért flörtöltem, mert bosszút akartam állni. Amikor Endre szája finoman súrolta az arcomat, lehunytam a szememet. Akartam, hogy megcsókoljon, de valahogy mégsem… Megérezte, mert a szemhéjamra csókolt és én hálásan bújtam hozzá.
– Menjünk – súgtam.
A bár előtt kézen fogva megálltunk.
– Gyalog? – kérdeztem és ő nevetve bólintott. Elindultunk.
Nem volt kérdés, mi fog történni
Néhány utcával arrébb egy kapu előtt megálltunk, Endre kérdőn rám nézett, és elindultunk felfelé. Barátságos lakása igényesen, de nem hivalkodóan volt berendezve. A részleteket nem tudtam megjegyezni, mert alighogy a lakásba léptünk szenvedélyesen összeforrt a testünk, szabad teret adtunk vágyainknak.
Vadul, mégis bensőségesen szerelmeskedtünk. Még soha nem volt senkivel ilyen jó a szex.
Kellemes kábulatban pihentem a karjában, de ahogy tisztult a kép, hirtelen eszembe jutott, hol vagyok és mit tettem. Nem a megcsalás ténye bántott. Nem bosszúból feküdtem le vele, hanem mert…
Hiszen nekem férjem van! Még akkor is hozzá tartozom, ha megcsal.
Hirtelen felpattantam.
– Most mennem kell, ne haragudj!
– Ki elől menekülsz? – kérdezte halkan.
– Nézd, nagyon kedves vagy… De nem szeretnék bonyodalmakat.
– Én nem bonyolítom az életedet, ha nem akarod. Legalább engedd, hogy hazakísérjelek.
Nem akartam elszakadni tőle
Taxiba ültünk és szótlanul utaztunk hazáig. A házunk előtt ő is kiszállt. Lehajtott fejjel bámultam a cipőmet. Elém lépett, két kezével finoman felemelte a fejemet. Láttam a szemében a vágyat, és akartam, nagyon akartam, hogy megcsókoljon. Fulladásig csókolt és úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni. Őrülten jólesett, mégis kitéptem magamat a karjából.
– Mennem kell – nyögtem, de nem mozdultam. Mágnesként vonzott hozzá valami megmagyarázhatatlan érzés. Álmaimat váltotta valóra, és ez teljesen megrészegített.
– Hát menj – súgta. – Engem mindig megtalálsz a bárban.
Másnap lüktető fejjel próbáltam visszaemlékezni arra a gyönyörű éjszakára. Valahányszor Endrére gondoltam, mintha áramütés ért volna. És akkor eszembe jutott a telefon, a női hang… Vajon mit csinál most Zoli? Zoli, aki lelkiismeret-furdalás nélkül zavarja össze az életünket. Fájt, hogy megcsal, de már nem úgy, mint tegnap délután.
Zoli csak este érkezett meg. Kutatón nézett rám, de nem akartam megkönnyíteni a dolgát.
– Nézd, az a telefon tegnap este… Tudom, hogy félreérthető, de egy társaságban…
Felemeltem a kezemet.
– Ezt ne, légy szíves! Tudod, hogy fájna az igazság, de hidd el, a hazugság még rosszabb!
– Ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Teljesen megrészegített ez a kapcsolat…
Pontosan tudtam, miről beszél
Tegnap este még nem értettem volna meg, de ma már tudom. Úgy néztem rá, mint egy idegenre. Szánalmas volt, ahogy szégyenkezve állt a szoba közepén.
– Miért? Miért nem vállaltad fel? – kérdeztem. Meglepődött a kérdésen. Semmi szemrehányás, semmi hiszti.
– Hogyan? Az nem olyan egyszerű, Kata…
Felnevettem.
– Ebben tévedsz. Nagyon egyszerű. Csak oda kell állni a másik elé, és azt mondani: beleszerettem valaki másba. És megspórolsz egy csomó könnyet, fájdalmat… Figyelj! Valahogy így: Zoli, beleszerettem valaki másba. Ne haragudj, de most mennem kell.
Hevesen dobogó szívvel száguldottam a bár felé. Reméltem, hogy Endre ott lesz, és hogy tegnap éjjel nem tévedtem. Rutinosan nyitottam be az ajtón, és most azzal sem törődtem, hogy mindenki megnéz. Szakadt farmerem nem éppen illett a helyhez. Egyenesen a mixerfiúhoz mentem.
– Tegnap este találkoztam itt egy férfival… Magas volt, barna hajú és fehér inget viselt – csak amikor kimondtam, döbbentem rá, hogy milyen nevetséges lehetek. De már késő volt. A fiú vigyorogva bólogatott.
– Mondta a főnök, hogy keresni fogja… Egy perc, és szólok neki.
Endre szinte kirobbant a pult mögül. Végignézett rajtam.
– Ki elől menekülsz? – kérdezte.
– Már senki elől. Hozzád jöttem. – feleltem.
Elmosolyodott.
– Jó válasz.
Megcsókolt és én tudtam, hogy új élet kezdődött számomra.