A született feleség

Amikor Éva befordult az utcába, és meglátta a felfordulást, maradék türelme is szertefoszlott. Jobb oldalon, épp ahol ők is laktak, a hepehupás aszfaltcsík mellett friss földhányás húzódott, egyenetlen, rút hátával elcsúfítva az utcára kifutó udvarok sima zöldjét, és elzárva a házakhoz vezető bejáratot.

– Anyúúúú! – húzta a szót hátul magas hangján Lili. – Viki nem ad nekem a rágójábóóól.

– Te is kaptál. Csak te lenyelted, te kis hülye – vágott vissza a nővére.

– Nem iiis! Nem iiis! Hazucc! Hazucc! – ellenkezett a kicsi, a testvére hajába markolt – feltehetően, Éva nem látta, mert az utat figyelte maga előtt -, és tépni kezdte. Mindkét gyerek visított, és a gyerekülés karfája tompán pufogott, ahogy vadul gyepálták egymást.

Éva az út szélére kormányozta a kocsit, kiszabadította magát az övből, és akár egy fúria, pördült hátra.

– Elég legyen! Most aztán elég legyen! Fogjátok be – ordította, mert hasogatott a feje, fáradt volt és éhes, a nejlonharisnya alatt pedig még a kislábujja is izzadt.

A két kis szöszke megszeppenten pislogott az anyjára. Éva szende kontyba fogott haja a napi munkától és az iménti hirtelen mozdulattól kibomlott, hosszú, csapzott tincsek lógtak kipirosodott arcába, szeme villogott, szája a méregtől keskeny csíkká torzult. Hasonlóan festett a kemence melegétől felhevült boszorka, mielőtt nekilátott felfalni Jancsit.

Az idegnyugtató csöndben Éva visszafordult a volánhoz, és újra elindult.

 

– Légy szi’! Add nekem a felét! – hallotta a pusmogást hátulról.

– A felének a felét. Te vagy a kicsi.

– Jó. Aszt – nyugodott bele Lili a vereségbe, és hamarosan a rágó papírjának zörgése jelezte, megtörtént az osztozkodás.

Éva alig figyelt a lányokra a hátsó ülésen, mert megfelelő parkolóhelyet kereset, ahol éjszakára hagyhatja az autót, ha már a garázsba nem tud beállni vele. Amikor csöndben maradtak, a gyerekei leginkább azt csináltak, amit akartak.

A lányok a boldog csámcsogásból a hátsó ajtó nyitására eszméltek.

– Kiszállás – mondta az anyjuk valamivel nyugodtabban, mert a szabad levegőn kevésbé izzadt, mint a kis kocsiban, amiből a légkondicionálót, az elektromos ablakemelőt, a központi zárat és minden egyebet kispóroltak, hogy alatta maradjon az ijesztő kétmilliónak, és leszorulva a szerény és megnyugtatóan hangzó egymillió kilencszázezer szintjére.

– Még nem vagyunk otthon. Ez a Juli néni háza szemben – nézett fel elképedten Viki, és nem mozdult. Lévén ő a nagyobb, már öt, mindent megfontolt, mielőtt engedelmeskedett.

– Nem tudunk hazamenni – magyarázta beletörődőn Éva, és marokra fogta a két óvodás hátizsák vállszíját.

– Itt hagyjuk a kocsit. A Juli néni háza előtt. Gyertek!

A lányok kikászálódtak az autóból, Éva a kocsi mögé terelte őket, ő pedig feltérdelt a hátsó ülésre, hogy lezárja a bal oldali ajtókat is. Ahogy nyújtózkodott, az egyébként térd fölé érő szoknya combközépig csúszott, és ingerlőn ráfeszült gömbölyű fenekére. Éva lenyomta az ajtózáró gombokat, visszatolatott, kihúzta fejét az autóból, felegyenesedett és hátrafordult.

Egy meredten bámuló, félmeztelen férfival találta magát szemközt, aki őt fixírozta.

A férfi az út túloldalán állt, derékig a friss gödörben, a földhányástól nem látszott belőle több csak a mellkasa, nyaka, feje.

Éva először nem értette, ugyan mit néz oly rendülten rajta a másik, aztán eszébe jutott az iménti jelenet, égnek meredő feneke, ahogy a kocsiba bújt, és elöntötte a bosszúság. Nem jókedvéből furikázza a két gyereket egy gyufásdobozban, és a szoknyát se saját elhatározásából viseli júniusban, ráadásul harisnyanadrággal. Az pedig végképp nem rajta múlott, hogy nem a garázsában adta elő az iménti jelenetet, úgyhogy az ő bajában ne találjon senki élvezetet, különösen egy tizenéves tróger ne, aki ennyire vitte, hogy csákánnyal túrja a földet a tűző napon.

Lekicsinylőn elhúzta a száját, lejjebb rángatta magán a szoknyát, és merev mozdulattal a gyerekek felé fordult.

– Mehetünk – nyújtotta kezét a lányoknak, hogy átvezesse őket az úton.

A mintegy méteres árkon két pallódeszkát vetettek át út gyanánt a kocsibejárónak megfelelően, Éva ebbe az irányba vezette a családját, hogy átegyensúlyozva a rögtönzött hídon végre honi vizekre érjenek, és eltűnjenek házuk hűvösében.

Nem fértek el egymás mellett hárman. Éva előre terelte a gyerekeket, hogy libasorban küzdjenek meg az akadállyal, közben szeme sarkából a férfit figyelte, aki mint a közeli bankfiókban a mozgásérzékelő kamera, minden lépésüket követve fordult pontosan utánuk.

Viki persze nem akart menni. Megállt a deszka végénél, és komoly kis arcát az anyjára emelte.

– Biztos, hogy elég vastag ez, anyu? Elbír engem?

– Biztos – felelte Éva nyugtalanul, hangjával sürgetve a gyereket, mert a férfi, aki eddig csak nézett, elindult feléjük. A hosszú gödörben közeledett, egyenletes, gyors léptekkel, és máris ott termett mellettük.

Mivel a mélyben állt, a feje egy vonalba került a gyerekével, Éva felülről látta egyenes, napszítta haját, barnára sült, széles vállát.

– Gyere nyugodtan. Segítek – mondta a férfi a kislánynak, és ajánlatát alátámasztandó, kinyújtotta felé a kezét.

Éva nyelt egyet aggodalmában, és hogy visszatartsa ostoba tiltakozását, ami előtörni készült belőle, amikor lánya apró kezét a barna és hatalmas férfikézben eltűnni látta.

– Engem isz! – selypegett Lili, és magától nyújtotta kezét, hogy a férfi mint valami kényes hercegkisasszonyt, átvezesse a pallón.

– Köszönöm, én magam is boldogulok – mondta hűvösen Éva, és a két plüss hátizsákot – Tigrist és Malackát – pajzsként szorítva magához, áttipegett a deszkán.

Már átért, és a lányok kezét is fogta, házuk fehér műanyag ajtaja a nyugalom szigetére vezető hófödte szorosként lebegett előttük, amikor a férfi jobb lábát fellendítette a deszkára, és egy gyors, ruganyos mozdulattal kiszökkent a gödörből.

– Elnézést a felfordulásért asszonyom – kezdete, és Éva kénytelen-kelletlen hátrafordult.

A férfi idősebb volt, mint hitte, nagyjából vele egykorú, 25, harminc közt, szőke feje tévesztette meg az imént, kopott farmert viselt, és nehéz bőrbakancsot, nadrágján és cipőjén sárgás foltokat hagyott az agyagos föld.

– Egy másik kutat kötnek be az utcába, mert sok az új ház és régi nem bírja. Azért a felfordulás. Oszt itt – Éva megrándult a kötőszó hallatán -, a kocsibejárónál mennek be a házba a gázcsövek meg a csatorna, úgyhogy nem engedhetjük rá a gépet. Ezé’ csinálom én. De hamar végzek, oszt akkor nyugodtan beállhat az autóval az udvarra.

Éva elismeréssel hallgatta a kimerítő szónoklatot, magában kényszeresen javítgatta a nyelvtani hibákat, mintha a férfi egyik tanítványa lenne, csak most megállta, hogy ne tegyen minden tévedést szóvá, majd hűvösen bólintott.

– Remélem, hogy így lesz, és végez holnapra. Nem szívesen hagyom a kocsit a nyílt utcán – mondta, majd két oldalán a lányaival bemasírozott a házba.

Aztán egész délután a konyha ablakát kerülgette. Először csak egy-egy pillantást vetet az utcára, majd látva, hogy a férfi elszántan csákányoz és lapátol, egyre több időt töltött a jótékonyan takaró csipkefüggöny mögött, és nézte a férfit. Gyönyörű teste van, állapította meg lenyűgözve. Nem csoda, gondolta aztán bírálón, hisz egész nap nehéz szerszámokat emelget, természetes, hogy izmos a háta és a karja, ráadásul árkot kizárólag a szabad levegőn ásnak, valószínűleg már május végére szert tesz egyenletesen barna színére, és hogy jobban mutasson olajozásra sem szorul, az izzadtságtól csillog a bőre.

Fitymálta, de azért csak nézte. Vacsorakészítés közben, majd a fürdetés után a teásbögrével a kezében, majd amikor a haját szárította. Nézte mindaddig, míg a júniusi délután szürkébe nem fordult, a rozoga kisbusz meg nem jelent a férfiért, és ő el nem tűnt a nő udvaráról.

Hajnalban ritmusos csattogásra ébredt, és azonnal tudta, hogy visszajött a férfi. Siet, mert ma végezni akar.

Éva képtelen volt tovább az ágyban maradni. Pedig lustálkodhatna még, elvégre ma kilenckor kezd, érettségiztet, és így a lányok is egy órával tovább alhatnak. Legföljebb lemaradnak az uzsonnáról az óvodában. De nem tudott visszaaludni. Izgatta az idegen férfi az udvarában. Hogy itt van, ilyen közel.

Kicsusszant az ágyból, és az ablakoz sétált. Innen is nézhette, akár a konyhából, csak felülről. Az emeleti hálószobából ellátott egészen a kereszteződésig, ahol a csöndes utca a városba vezető főúttal találkozott.

Négy évig állt ebben az ablakban minden reggel, és figyelte, míg Márk kocsija eltűnik a sarki vegyesbolt épülete mögött. Nézte, mert úgy érezte, a férje után vetett búcsúpillantás vissza is hozza az urát minden baj nélkül. Nézte, amíg örökre el nem tűnt a szeme elől, összecsomagolva, telve vádakkal Éva nehézkessége miatt, hogy visszahúzza, és reménnyel az új asszony, az új szerelem iránt.

Vajon mit szólna Márk, ha tudná, egy árokásó embert les a volt felesége a volt hálószobájuk ablakából? Gúnyosan mosolyogna, és megállapítaná, hogy jól döntött, Évával nincs mit kezdeni, elkeserítően földhözragadt és igénytelen. Azért például, mert Éva előbb akart korlátot a lépcsőre, hogy Viki le ne bukjon, mint új hangszórókat a hifihez.

– Ostobaság a gyereket hagyni szabadon csatangolni a házban – ágált Márk magából kikelve a nappali közepén. – Miért nem tartod a járókában? Ott biztonságos.

– Azért, mert abban szünet nélkül ordít. Utálja a járókát – vágott vissza Éva elkeseredetten, hogy megint vitáznak, ráadásul magától értetődő dolgokon, hogy a házban, ahol kisgyerek él, szükséges a lépcsőkorlát.

Éva elmosolyodott. Most azt tesz, amit akar, lyukas pólóban álldogálhat az ablak előtt, és bámulhatja azt a férfit ott lenn.

A férfi megérezte, hogy nézik, a csákány nyelét nekitámasztotta a csípőjének, alkarjával megtörölte a homlokát, és felnézett a házra. Egyenesen Évára.

A nő önkéntelenül elhátrált az ablaktól, majd beszaladt a fürdőszobába.

Reggel nem szokott fürödni, de most mégis beállt a zuhany alá.

Megizzadtam az éjjel. Érhető, hogy kétszer fürdök, bizonygatta magának, amíg a tükör előtt nagy gonddal szárította a haját. Aztán papucsot húzott, és meztelenségét csak egy hosszú hálóköntössel takarva lesietett a földszintre.

A puha frottírban formásnak, és valahogy romlottnak érezte magát, hogy nem visel alatta semmit, és feltámadt izgalma finom nedvességet fakasztott a combjai között.

Kávét készített, kitöltötte, a kistányérra két kockacukrot helyezett, egy kávéskanalat, majd nagy merészen kinyitotta a bejárati ajtót.

A férfi tudta, hogy jönni fog, legalábbis remélte. Látta tegnap a nő szemén, merev mozdulatain, hogy észrevette. Máshol, mások ügyet sem vetettek rá, esetleg kedvesen elbeszélgettek vele, de ez a nő szigorú volt és közben riadt, hűvös és izgatott.

Halványkék, hosszú és puha valamiben közeledett a kívánatosnál hosszabbra hagyott füvön, a harmat máris eláztatta a ruhája szegélyét.

Nincs ember a háznál, a férfi ezt már tegnap tudta, a legalább három hete nyíratlan gyepből, a hinta ügyetlenül csomózott köteléből, és persze a kocsi méretéből is. Férfi abba be nem férne.

Kávét hozott az asszony, határozott léptekkel haladt, de zavarában kipirult az arca, és a hosszú ruha alatt – a férfi nem tudta pontosan, minek is nevezik a nők ezt az izét, amit az ágyból kiszállva húznak magukra, hogy ne legyen ki a fenekük a hálóingből – nem viselt semmit. Telt melle lágyan ringott, ahogy lépett, és túlságosan közel tartotta egymáshoz a combjait.

A férfi nehezen állta meg, hogy el ne vigyorodjék. Nincs hozzászokva a drága, hogy befúj a szél a kis bulájába.

– Gondoltam, jólesne magának egy kávé – mondta Éva köszönés helyett. – Frissen főztem. A férjem, vagyis hát a volt férjem a szemét se nyitotta ki, amíg a kávé illatát meg nem érezte. Én is ezzel kezdem a napot. Itthon egy bögrével, aztán a tanáriban az újabbal… – megbicsaklott a lendülete, mert maga is érzékelte, milyen fellengzősre sikeredett iménti kijelentése, tanárnői voltának emlegetése. Csöndesebben és lassabban folytatta. – Sok kávét iszom, sajnos. Talán azért, mert keveset alszom.

A férfi nem felelt, a köszönömön kívül nem is mondott egyebet, és a tanárnőséget sem látszott a szívére venni. Felhörpintette a kávét – Éva figyelte, hogy cukrot nem tett bele -, majd visszaadta a csészét és elmosolyodott.

– Köszönöm. Nagyon kedves.

Szép volt a mosolya. És a foga is. Ettől Éva megkönnyebbült, és el is szégyellte magát. Mit várt? Foghíjakat, vagy odvas üregek sorát?

– Kellemes napunk van – mondta zavartan. – Sajnos máris túl meleg. Nem bírtam már a szobában a hőséget. Gondoltam, mielőtt elindulok dolgozni, valami hasznoshoz fogok. Mondjuk, meghúzom a konyhaszekrény ajtaján a csavart. Régóta lóg, tudja, ahol rögzítik a dobozhoz, ott lazult meg. Szóval csavarhúzóért jöttem ki. – Izgatottan felnevetett, bár kislányos vihogás volt ez inkább. – A garázsban keresek egyet. A férjem ott tartotta, vagyis tartja a szerszámokat, mert két éve nem jutott rá ideje, hogy elvigye a dolgait.

A férfi továbbra sem szólt, csak nézett, komolyan és figyelmesen, nem is mozdult, nem látszott, hogy dolgára menne. Csak nézte Évát.

– Hagyom is dolgozni. Elvégre ma végezniük kell – mondta Éva, sarkon fordult, szinte futva visszament a házhoz, pontosabban a mellé épített garázshoz, kinyitotta az ajtót, és bemenekült.

Remegő kezéből letette az üres bögrét az egyik polc szélére – polcok borították körben a falakat, telve lommal, régi újságokkal, kiürült befőttesüvegekkel, jövendő szűk esztendőkre félretett kacatokkal -. Kifújta magát, próbált megnyugodni, és a férje barkácsasztalához ment, hogy a fiókban csavarhúzót keressen. Ha már azt mondta, hogy ezért jött…

Nem is hallotta a férfit, csak arra eszmélt, amikor behúzta maga mögött az ajtót, és hirtelen sötét lett, majd rövidesen, ahogy Éva szeme hozzászokott, legföljebb félhomály, mert az ajtó összeszáradt lécei közt és a tető alatt beszivárgott a fény.

Éva rémülten és izgatottan állt az asztal előtt, mozdulni sem mert, a nyitott, régi képes újságot bámulta maga előtt, amit még a férje hagyott itt, jobbra az eldobott vászon kesztyűt, balra a rafiacsomót, amivel Márk a futórózsát tervezte a kerítéshez kötözni.

Nem fordult meg akkor sem, amikor a férfi mögéje ért. Ha ránéz, az egyenlő lenne a helyesléssel. A tudatos beleegyezéssel. Amíg nem szól, nem cselekszik, addig voltaképp csak megtörténnek vele a dolgok. Mert tudta, valójában már akkor, amikor felkelt, és zuhanyozott, majd hajat szárított, és kávét főzött, végig tudta, hogy meg fog történni.

A férfi először a csípőjét érintette meg, nehéz kezével két oldalról átfogta, és lassan végigsimított rajta, a fenekén, majd a combja oldalán. Éva a vékony anyagon keresztül határozottan érezte a férfi kezén a bőrkeményedéseket, bőre egyenetlenségét, hogy ujjbegye érdes, a tenyere kemény.

Aztán a férfi megfogta a jobb vállát, és gyöngéden az asztalra nyomta. Éva pedig hagyta. Arca, melle, tenyere a hideg és kemény asztallapnak szorult, ami ugyanolyan volt, mint a konyhabútoron, mert Márk dupla hosszúságút vett, hogy a garázsba is jusson. De Éva nem akart Márkra gondolni, behunyta a szemét, hogy ne lássa maga körül az ismerős tárgyakat, és hogy csak a férfi kezére figyeljen.

Az elkezdte markába gyűjteni Éva köntösét, a bokáig érő anyagot, és a nőt egyre feljebb borzongatta meg a hűvös levegő, előbb a lábszárát, térde hajlatát, végig a combját, majd, ó .., a meztelen fenekét, a szabaddá vált, és előrehajoltában enyhén szétnyílt nemi szervét.

Hagyom, hogy egy idegen megdugjon, reszketett végig Éván a megdöbbenés és a vágyakozás. Igen hagyom, sőt akarom.

Készült a hímtag érintésére, hogy belé hatol, de a férfi még várt, mintha nézné, Éva legalábbis ezt gondolta, mert a másik nem mozdult, Éva nem hallotta a ruhája suhogását.

Aztán mégis. Egy nehéz test mozdult mögötte, a férfi kissé erősebben markolta meg a csípőjét, mintha támasztékot keresne.

– Egek, de gyönyörű vagy – nyögött fel, és Éva elképedten ébredt rá, hogy nem fölülről jön a hangja, hanem közvetlenül mögüle, vagyis széttárt puncija mögül, és akkor már meg is érezte.

Meleg nyelve első érintésére Éva halkan felkiáltott. Meglepetésében és örömében. Csinált már vele Márk is ilyet, de nagyon régen, még a gyerekek születése előtt, aztán hallgatólagosan megállapodtak, hogy az ilyesmi nem túl gusztusos, úgyhogy hamarosan felhagytak vele.

Ez a férfi azonban nyilvánvalóan szerette. Legalábbis abból, ahogy önfeledten nyalta, csókolta, valósággal ette a nőt, Éva erre következtetett. Kezével még mindig Éva csípőjét markolta, tenyere kissé lejjebb csúszott, határozottabb fogást keresve, és enyhén széthúzta az asszony fenekét, hogy a szájával jobban hozzáférjen. Éva érezte forró és nedves érintését, puha száját és izmos nyelvét a kisajkakon, majd körben a csiklóján, majd az ütemes, erőteljes mozgást, ahogy a férfi befúrja nyelvét a hüvelyébe, majd vissza, és újra be, mélyen, ahogy csak bírja. Igen, a férfi határozottan élvezte ezt, hangosan szuszogott, nyögött és sóhajtozott.

– Tudod, hogy milyen jóízű a pinád? – mormolta elragadtatva, és Éva még a gyönyör ködén át is megdöbbent a szótól.

Pinád! – sikoltott benne a művelt nő. Aztán elmosolyodott. Ez az ember bizonyára sose olvasott romantikus regényeket, ismeretlenek előtte a nőiessége leglényege, az édes kelyhe, és a gyönyörének forrása kifejezések, azt mondja, amit tanult. A barátaitól, amikor a nők szóba kerültek. Legyen hát pinád, nyögött fel Éva, és átengedte magát az első orgazmusnak.

Akkor hatolt belé a férfi. Éva még remegett, hüvelye lüktetett, és mohón nyúlt a bejáratához érintett hímtag után, és szívta, húzta magába. A férfi erőteljesen megmarkolta Éva derekát, és a szerszámát tövig benyomta. Majd vissza, döfött és visszahúzódott, és újra döfött. Közben állati nyögések törtek elő a torkából, hangok, amikhez hasonlókat Éva még sosem hallott, és amitől elvesztette a fejét. Mozdult ő is, az asztal túlsó szélébe kapaszkodott, hogy csípőjét erősebben feszíthesse a férfinak, előre húzta magát, majd a férfival egy ritmusban visszalökte, meztelen bőrük hangosan összecsattant, a férfi hörgött és markolt, és döfködött.

Baszunk! Önfeledten baszunk, futott át Éva fején, amikor a férfi felkiáltott, és megrázkódott benne, majd a hátára omlott, és amikor Éva másodszor is elélvezett.

Néhány perc múlt csak el, mindketten ziháltak, Éva hallotta a korai autók zaját a ház előtt, az utcán, eszébe jutottak a gyerekei, hogy hamarosan felébrednek.

És nem szólt, nem mozdult, még szorosan összeszorított szemhéjait sem nyitotta ki. Érezte, hogy a férfi elvonja magát tőle, gyöngéden, ahogy felemelte, visszaereszti meztelen hátsójára a köntöst, majd halk léptekkel kimegy a helyiségből.

Amikor délután, ugyanabban az időben, mint tegnap, Éva hazaért a munkából, az árkot betemetve találta. A kocsibejárókra lerakták a korábban felszedett betonlapokat, és a munkálatokra csak a felsebzett útpadka emlékeztetett. Éva beállt az udvarra, de nem volt ereje kinyitni a garázst. Kiengedte a gyerekeket, lezárta az autót, és bevánszorgott a házba.

Csalódott volt és bűntudat gyötörte. Reggel, induláskor egyetlen pillantást sem vetett rá. A gyerekeket sietősen végigvonszolta az udvaron – a panaszos óbégatásra ügyet sem vetett -, keresztül a pallón, az úton, be a kocsiba.

Aztán egész nap, míg Arany költészetéről és Mikszáth prózájáról az összetákolt feleleteket hallgatta, a férfin járt az esze. Hogy milyen fergetegesen jó volt vele. Lehet, hogy beszélni nem tud, és minden bizonnyal megbukna ma az érettségin előtte, de a dugást, azt mesterien űzi. Legalábbis ő, Éva még soha így nem élvezte, még akkor sem, ha beszámítjuk az önmegtartóztatás sanyarú két évének megszépítő hatását is.

Ahogy hazaérvén az üres, feltúrt udvart meglátta, kelletlenül beismert, hogy reménykedett, mégsem végzett időre a férfi, itt találja, és szerét ejthetik még egy, vagy netán több együttlétnek.

De a férfi búcsú nélkül elment, semmit sem hagyott maga után, pedig Éva, tettetve, hogy a lerakott járda egyenetlenségeit vizsgálja, alaposan körülnézett a betemetett árok közelében. Mit keresett? A meztelen földbe tűzött szál virágot, üzenetet egy papírfecnin – teremtőm, milyen lehet az írása? -, fakéregbe karcolt szívet?

Egy kóbor numera voltam, állapította meg letörten, míg vacsoránál kenyerével a tükörtojás sárgáját tunkolta.

Így mondják, azt hiszem. Egy ilyen jó külsejű férfival, aki szerte jár a városban gyakran megeshet az ilyesmi.

Tulajdonképpen mi mást vártam tőle? Tette fel magának a fájdalmas kérdést, amikor Lilit kiemelte a kádból, és messze révedő tekintettel a gyerek hátát szárazra dörgölte. Semmit nem tudok róla. Nem hogy a nevét nem ismerem, de a farkát sem láttam, pedig megdugott, mosolygott szomorúan. Lehet, iszik, vagy verekedős, vagy … – uram bocsá’ – ..nős.

Az esti mesét nézték hármasban a kereveten, és Hókuszpók fújta a nótáját, amikor csengettek.

– Majd én kinyitom – pattant fel Viki, mert imádott fontoskodni. Csupasz talpa alatt hangosan csattogott a járólap, míg az ajtóhoz szaladt.

– Várj! – tápászkodott fel Éva is. – Lehet, a gázszámlás jött, mert nem voltunk itthon a héten.

Mire beérte a gyereket, Viki már elfordította kulcsot, és kitárta az ajtót.

Ő állt az ajtó mögött, a két lépés széles teraszon tisztára mosott farmerben, vasalt ingben – ki hord manapság inget póló helyett, legfeljebb a „menedzsment” -, kezében egy virágcsokorral. Egy csokornyi vadvirággal, amit az utca végén szedhetett, az árokparton, ahol megszakad a házak sora, és kezdődik a végeláthatatlan kukoricás.

– Helló! – mondta férfi, és Vikire vigyorgott. – Nagy János vagyok, és az anyukádhoz jöttem.

Mivel Éva nem szólt, bénultan, repeső szívvel állt a gyerek mellett, és mint ki jelenést lát, bámult a férfira, az lépett előrébb, szabad bal kezével átölelte Évát, magához húzta és megcsókolta.

– Bejöhetek? – kérdezte aztán a még mindig sóbálványként posztoló asszony fülébe súgva.

És végre Éva is eszmélt, felsóhajtott és sugárzón elmosolyodott.

– Igen! Igen! Igen! – mondta.