Te pontosan tudod, hogy mitől vagyok nedves!

Kicsit furcsa volt a kocsi üressége. A vonat ilyenkor rendszerint tele volt a Sanderson bentlakásos iskola diáklányaival, akik élénk csevegésükkel zavarták a többi utazó nyugalmát. Ma viszont az egész vonat kihaltnak tűnt, csak itt-ott bámult ki egy arc kifejezéstelenül az ablakon. Madeleine végigsétált a peronon az utolsó kocsi nyitott ajtajához. A magas sarkú cipője kopogott a betonon, a haját pedig a kis vidéki állomáson átsüvítő szél borzolta. Ő volt az egyedüli várakozó utas a peronon. Az állomásfőnök türelmetlenül várta, hogy felszálljon végre és indíthassa a vonatot. Az utolsó kocsi is üresnek tűnt. Madeleine becsukta maga mögött az ajtót és helyet foglalt az egyik első ülésen, majd telefonját elővéve az üzeneteit kezdte olvasni. A mozdony hidraulikus zajok és dízelfüst kíséretében életre kelt. A vonat erősen megrándult és mozgásba lendült.

-A francba… -dühöngött Madeleine, amikor a rándulástól a telefon kiesett kezéből, majd a szoknyáján lecsúszva eltűnt az ülése alatt.

-Semmi gond. Megvan! – mondta egy lágy hang.

Madeleine meglepetésére egy fiatal lány arca jelent meg az ülések közti rés felett. Hosszú fekete haja selymes fürtökben lógott a vállára.

-Itt van. -mondta a lány, majd egy pillanatra eltűnt. Megkerülte az őket elválasztó ülést és Madeleine-nel szemközt helyet foglalva folytatta – Nem tört el. Azt hiszem nincs semmi baja.

Madeleine hálásan vette el a telefont. Felismerte a lányon a Sanderson fekete szoknya-fehér blúz-zöld nyakkendő egyenruháját és újra eszébe jutott, hogy vajon miért nem lát most belőlük többet.

-A többi diák hol van? – érdeklődött miközben a telefonját a blézere zsebébe csúsztatta.

-Már elmentek. Ma hamarabb véget ért a tanítás, de nekem még volt pár elintézendő dolgom.

Madeleine vállat vont és elmosolyodva azt mondta:

-Valaha én is a Sanderson-ba jártam. Mindig is bántam, hogy egészen tizennyolc éves koromig itt kellett lennem. A szabályok és a hagyományok annyira idejétmúltnak tűntek. Legszívesebben kiíratkoztam volna és elmentem volna valamelyik koedukált iskolába, ahol fiúk is lettek volna.

A mondatát kis kuncogással fejezte be, de a lány közömbösen nézett rá vissza.

-Én a múlt hónapban lettem tizennyolc, de nekem kifejezetten tetszik, hogy a Sanderson még mindig csak lányiskola és nem vágyok máshova. De szeptemberben nem lesz más lehetőségem. Vár az egyetem. -mondta végül.

-Biztos, hogy hiányolni fogod az iskolát? – kérdezte kételkedve Madeleine.

A lány bólintott és szomorúan azt felelte:

-Hiányozni fognak az osztálytársak. Különösen Sarah, a barátnőm, akit tiszta szívből szeretek.

Madeleine egy darabig nem mondott semmit, hanem csak a lány megjegyzését elemezte magában. Egy idő után azonban kérdően felhúzta a szemöldökét és halkan megszólalt, mintha attól félne, hogy illetéktelen fülek is meghallják amit mond:

-A barátnőd? Úgy érted… Te leszbikus vagy?

A lány bólintott:

-Igen. Meglep?

-Nem igazán. Amikor annyi idős voltam mint te, én is átmentem egy ilyen fázison. De, amikor elkezdtem az egyetemet kinőttem és magam mögött hagytam.

-Számunkra ez nem egy fázis és nem fogjuk kinőni. Te talán csak úgy tettél, mintha leszbikus lennél. Radikálisnak vagy alternatívnak akartál tűnni. Esetleg csak trendinek. -jött a zord válasz.

A lány vádló hangsúlyára Madeleine ösztönösen visszavágással reagált:

-Talán te és Sarah is csak úgy tesztek. A szerelmetek esetleg csak diáklányos rajongás.

-Nem. Komolyan vesszük.

-Akár csak én annak idején. Azután elhagytam a Sanderson-t és kitágult a világ. Szerintem veled is ez a helyzet. Huszonnégy évesen már hozzám hasonlóan férjed lesz. Egyébként, ha már ennyit beszélgetünk…hogy hívnak?

-Helen.

-Szép név. Illik egy ilyen csinos lányhoz. Én Madeleine vagyok, bár a legtöbben csak Maddie-nek szólítanak.

Helen vállat vont és elfordulva egy darabig csak az elsuhanó tájat bámulta az ablakban. Azután visszafordult és a szemben ülő nőt tanulmányozta. Madeleine valahogy egyre kényelmetlenebbül érezte magát a lány tekintetének kereszttüzében. Fészkelődni kezdett az ülésen. Keresztbe tette a lábait és lesimította a szoknyáját. Helen elvigyorodott és azt mondta:

-Kár. Élveztem a látványt.

-Tessék?

-Kellemes volt a látvány. Mielőtt keresztbe tetted a lábaidat, beláttam a szoknyád alá. – folytatta Helen ravasz mosollyal.

Madeleine érezte, hogy arca elvörösödik a zavara miatt, mintha a megjegyzés valami vén kéjenctől érkezett volna, nem pedig egy csinos diáklánytól. Egy darabig nem is tudott megfelelően válaszolni.

-Ülj úgy, ahogy az előbb! Vagy félsz? – provokálta tovább Helen.

-Félek? Egy diáklánytól? Ugye viccelsz… -motyogta Maddy.

-De igen, félsz. Egyébként egy hozzád hasonló ex-leszbikus nem akadna fenn a dolgon. Valld be Maddy! Te félsz tőlem, mert fenyegetést jelentek gondosan megkonstruált szexualitásodra.- ugratta Helen.

-Nem tudom miről beszélsz. -mondta Madeleine és próbálta megőrizni nyugalmát.

Amikor azonban meglátta Helen lekezelő pillantását, gyorsan visszaült korábbi pozíciójába, sőt egy kicsit szét is tárta lábait.

-Tessék. Most boldog vagy? Még mindig azt hiszed, hogy megijeszt egy bolondos diáklány?

-Igen és igen. Igen, boldog vagyok. És igen, te továbbra is félsz. Egyedül vagyunk ebben a kocsiban és leginkább attól tartasz, hogy molesztálni kezdelek. -felelte Helen.

-Ne merészeld!- mondta Madeleine levegő után kapva.

Helen elmosolyodott, előrehajolt és jobb kezét kinyújtva becsúsztatta Madeleine kék szoknyája alá. A sötét szeme összeszűkült miközben állta a nő döbbent pillantását.

-Jézusom! – nyögte Madeleine, amikor a szoknyája alatt a begörbített ujjak gyengéden végiggereblyézték combja belső felét.

Amikor pedig egy kósza, felderítő érintést érzett az ágyékán, megfeszült.

-Pamutbugyi. – mondta Helen és lassan megnyalta az ajkát.

-Láttam, hogy fehér, de eddig nem tudtam, hogy miből készült. A puncid olyan puha alatta, mint egy kis párna. -folytatta a lány majd nagyot sóhajtott.

-Hagyd abba! Kérlek Helen! Tényleg nem akarom ezt! – mondta Madeleine.

A lány megmerevedett, de nem húzta vissza a kezét.

-Hagyjam abba? Biztosan ezt akarod? – kérdezte.

Madeleine némán bámult ifjú kínzójára. Idegesen az alsó ajkába harapott, miközben agyában ezernyi gondolat kavargott. A bizonytalanság ködén át látta Helen kedvesen mosolygó arcát, hófehér fogait, sima bőrét, hosszú haját és parázsló tekintetét. Valahonnan távolról egy hang figyelmeztetést suttogott: “Légy óvatos Maddy! Gondolkodj! Ne csinálj ostobaságot!”. De a figyelmeztető hang nem volt mérhető a másik hanghoz. Helen hangjához, ahogy a lány lágyan, kitartóan suttogta: “Dőlj hátra Maddy! Engedd el magad! Hagyd, hogy megérintselek!” Maddy egy pillanatig teljesen bénultnak érezte magát, miközben szíve hevesen kalapált. Azután nagyon lassan hátradőlve elernyedt és szélesre tárta a lábait. A combja megremegett, amikor Helen cirógató kezei feljebb tolták a szoknyáját.

-Gyönyörű. – mondta a lány, miközben tekintete a szabaddá vált bugyira tapadt és ujjai a fehér pamutot cirógatták.

Madeleine szinte dorombolni kezdett, amikor a lány ujja gyengéden fel- és le kezdett mozogni a hüvelybemenet felett. A vagina érzékeny idegvégződései úgy jeleztek, mintha a bugyi már nem is lett volna rajta. Helen érintése gyönyörű és kínzó volt egyszerre. A lány ujjhegyei gyakorlottan járták be a nő szeméremdombját és tapintották ki a sima anyag alatti -már nedves- rés vonalát.

-Húzd fel a szoknyádat a derekadra! – suttogta Helen.

Madeleine ellenkezés nélkül engedelmeskedett. Erőtlennek érezte magát ahhoz, hogy a vonzó, furcsa lány követelésének ellenálljon. De igazából nem is akart ellenállni. Attól félt, hogy a kéjes gyönyör megszűnik, amikor a felderítő ujjak -talán örökre- visszahúzódnak és a lány kedvetlenül visszaül a helyére.

-Nem akarom, hogy vége legyen. – suttogta a nő álmodozva önkéntelenül, noha nem volt szándékában hangot adni gondolatainak.

-Az jó. Én sem. -felelte Helen és keze lázasan kezdett járni Madeleine felfedett csípőjén és hasán.

A lány lenyűgözőnek találta Madeleine karcsú és ruganyos testét. Magában -helyesen- arra tippelt, hogy szigorú edzések eredményét tapogatja. A lányt különösen izgatta a behódoló fiatal nő erotikus képe. Az ujjai kitapintották a feszes pamut anyagának textúráját, végigsimítottak a bugyi derékvonalán és a nedves anyagot a résnek nyomták. Körmének finom érintésével Helen addig ingerelte a csiklót, amíg az még a bugyin át is láthatóan ki nem emelkedett rejtekéből. Madeleine zihálni és remegni kezdett. Szeme becsukódott, ajkai szétnyíltak és nyelve hegye lassan végigsiklott ajkán. Az orgazmus gyorsabban jött, mint számított rá. Forró hullámként söpört végig rajta, mielőtt felkészülhetett volna a viharra. A torkából kitörő kéjes sikoly olyan éles volt, hogy szinte megijesztette Helen-t. A lány visszaült a helyére és nézte Madeleine elélvezését.

-Jézusom! – nyögte Madeleine és lenyalta a verejtéket felső ajkáról, miután az önkéntelen vonaglásai lassan csitultak.

Egy darabig nem is tudott mást mondani és csak a testének egyes pontjain érezhető kellemetlen érzésekre koncentrált: a merev, duzzadt mellbimbói lüktettek a melltartójában, a szoknyája viszkető érzést okozott a bőrén, a bugyija pedig nedvesen tapadt az ágyékára. Helen a szemközti ülésbe süllyedve vizsgálta Madeleine arckifejezését. Félig mosolyogva várta, hogy a szőke nő teljesen magához térjen. Az egyik keze szórakozottan a zöld nyakkendőjével játszott, a másik megragadta a fekete szoknyájának szegélyét. Amikor Madeleine végül kinyitotta a szemét, azonnal tudta, hogy Helen a szívesség viszonzását várja. A lány combjai már szét voltak tárva és a fekete szoknya lassan egyre feljebb húzva felfedte a zöld pamutbugyit, amit Madeleine már ismert.

-A jó öreg Sanderson még mindig előírja a fehérneműt is? -kérdezte eltűnődve.

Helen mosolyogva felelt:

-De még mennyire. Szerintem semmi nem változott azóta, hogy te elmentél. Még a tizennyolcat betöltőknek is viselniük kell az egyenruhát, a vicces zöld bugyival együtt.

Madeleine felült és a ruháját kezdte igazgatni. Amikor a szoknyáját kezdte visszarángatni a combjára, Helen mérgesen nézett rá. Azonnal visszahúzta a ruhadarabot a derekára.

-Így jobb. Látni akarlak miközben simogatsz. – mondta a lány.

-Mi van, ha én nem akarom? Talán sem a simogatásodhoz nincs kedvem, sem ahhoz, hogy tovább nézz engem. – érdeklődött Madeleine.

Válaszként Helen csak elmosolyodott, hátradőlt és szoknyáját derékig felhúzva még jobban széttárta combjait. Az ujjával előrehajlásra intette Madeleine-t és a kérés nem talált elutasításra.

-Ez az Maddy! Add a kezed! Érzed a puncimat? Mozgasd az ujjadat fel és le a szeméremajkaim közötti résen. Finoman és lassan. … Jézusom Maddy, ez csodálatos! … Csak folytasd…kérlek! Csak folytasd!

Madeleine megpróbálta magának bebeszélni, hogy valójában el akarja húzni a kezét, de a lelke mélyén tudta az igazságot. Helen megérintése izgató, mocskos és végtelenül erotikus volt. Az pedig még inkább izgató volt, hogy az egész egy vonaton történő véletlen találkozás alatt történik. Hosszú évek után újra merésznek és veszélyesnek érezte magát. A kiegyensúlyozott vezető semmivé foszlott, miközben ujjai fürgén jártak és tapogattak.

-Gyönyörű vagy! – adózott elismeréssel a lány lélegzetelállító testének.

Az ismerős bugyi érintése régi kellemes emlékeket idézett fel benne. A zöld pamuton kis köröket leíró ujjait nézve eszébe jutottak a titkos randevúk az iskolaépület mögött és az akkori kölcsönös simogatások az akkori lélegzetelállítóan csinos társával.

-Teljesen nedves vagy. Bepisiltél? -kérdezte Helen-t ugartva.

-Ne bolondozz Maddy! Pontosan tudod, hogy mitől vagyok nedves. – jött az elhaló válasz.

-Csak vicceltem! -mondta Madeleine és újra a feladatára koncentrált.

Hamarosan rájött, hogy Helen izgató testének felfedezéséhez nem elég egy kéz. A másikkal végigsimította a lány csípőjét, majd mögé nyúlva felváltva markolta és cirógatta Helen popsiját. A lány popsija megremegett, ahogy Madeleine ujja megcsiklandozta a vágatot a formás és feszes félgömbök közt. Elől közben a bugyi teljesen átázott a kéj nedveitől. A lány szeméremszőrzete sötét háromszögként átlátszott a nedves folton.

-Maddy…. bárcsak… – motyogta Helen és megsimogatta a nő haját.

A mondtatot nem tudta befejezni, mert megfeszült az orgazmustól. A háta ívben eltávolodott az ülésétől, a mellei kifeszítették a blúzát. A lány élvezésének látványa furcsa reakciót váltott ki Madeleine-ből. Valami ismeretlen erőtől hajtva felállt, a lány fölé hajolt és szenvedélyes csókot nyomott annak ajkaira, mielőtt hirtelen visszaült volna. Úgy tűnt, hogy a testén végigcikázó gyönyör miatt Helen észre sem vette a csókot, de amikor megnyugodott, Madeleine-re nézett és elmosolyodva azt mondta:

-Köszönöm Maddy! Köszönöm a simogatást és a csókot is. Remélem komolyan gondoltad.

-A csók csak egy önkéntelen reflex lehetett. Nem is tudom miért csináltam. Talán, mert olyan csinos vagy. Vagy azért, mert kellemes emlékeim támadtak az én régi, Sanderson-beli barátnőmmel töltött időkről. -mondta a nő, miközben a ruháját igazgatva arra gondolt, hogy a puncija olyan nedves, hogy ha most gyorsan kellene lépdelnie, biztosan cuppogó hangot hallatna.

-Újraélheted a kellemes emlékeket, ha van kedved hozzá. -felelte Helen.

A lány ellazultan ült a helyén, de csak részlegesen húzta vissza a szoknyáját.

-Megadhatnánk egymásnak a telefonszámainkat. Azt hiszem, bele tudnék szeretni egy hozzád hasonló nőbe.- folytatta Helen.

Madeleine pillantása egy pillanatra a diáklány combjai közé tévedt.

-Még mindig látom a bugyidat. Talán azért, mert abban bízol, hogy a látvány az ajánlatod elfogadására késztet? – kérdezte.

-Nem akarsz velem többet találkozni? – kérdezett vissza a lány kissé csalódott hangon és tekintetében kezdett kihunyni a ragyogás.

Madeleine csak vállat vont és elfordulva kifelé kezdett bámulni az ablakon. A vonat a következő állomáshoz közeledve lassítani kezdett. A vágány mellett házak tűntek fel.

-Én itt élek. Itt szállok le. -mondta Helen gyászosan nézve a városképet.

Madeleine nagy levegőt vett és a lány szemébe nézve azt mondta:

-Helen! Én férjezett nő vagyok. A házasságom boldog és tiszta szívből szeretem a páromat. A mai találkozásunk izgató és csodálatos volt és sohasem foglak elfelejteni.

A lány szótlanul bólintott. A fékek csikorogni kezdtek és a jármű lassan megállt. Ajtók nyíltak és emberek kezdtek felszállni. Helen felpattant és ruháját gyorsan megigazítva a legközelebbi ajtó felé nézve távozni készült. Ebben a pillanatban Madeleine megérintette a karját, hogy magára vonja a figyelmét. A lány lenézett és látta, hogy a nő egy névjegykártyát nyújt felé.

-Hívj fel ma este, fél tíz után! – mondta Madeleine.

Helen lelkesen vette el a kártyát és úgy szorította, mintha egy ritka kincs lenne. Azután széles mosollyal leszállt és eltűnt a peron forgatagában. Madeleine felsóhajtott és telefonját elővéve ellenőrizte az üzeneteit. Megrázta a fejét. Azon gondolkodott, hogy a furcsa izgalomhullám vajon el fog-e múlni benne mielőtt hazaér.