Méretes szopatás

Azon a balul kezdődő tavaszon, huszonhét évesen munkahelyet kellett váltanom. Kicsit rosszul esett, de a kezdeti nehézségek után rájöttem, milyen jó helyre vetett a sorsom. Barátságos és segítőkész munkatársak, új és izgalmas kihívások, és fenséges környezet. Nagyjából így lehetne jellemezni a százéves bérleményben működtetett informatikai kirendeltséget.

Még nem volt vége az iskolaévnek, és a kollegáimmal rövid pihenőkre előszeretettel álltunk ki a utcasarki épület valószínűleg egykor bejáratnak készült kis erkélyére, ahonnan remekül végiggusztálhattuk a keskeny utca másik oldalán álló lánykollégiumi felhozatalt. Az az igazság, hogy túl fiatalok, túl üdék, és elérhetetlenek voltak, de megcsodálva őket hamar felcsigáztuk a piszkos fantáziánkat. Engem személy szerint jobban érdekelt a harminc méterrel arrébb eső könyvelőiroda bejárata, ahonnan gyönyörű, elegánsan öltöző hölgyek jártak ki dohányozni az utcára. Volt közöttük egy enyhén hullámos hajú szőke, aki mindig divatos, testhezálló kosztümben és magassarkúban jelent meg. Legalább negyvenes, de annál kedvesebb a lelkemnek, és ha a napon pöfékelt, le sem vettem róla a szemem. Nem volt anyakomplexusom, csak egyszerűen esztétikai élményt jelentett. Minden porcikája a lehető legnagyobb rendben, mindig csinosan öltözve, nőies, és kivételesen elragadó. Férfiszemmel nézve szinte tökéletes. A kapcsolat a könyvelőiroda dolgozói és a kollegáim között ki is merült ennyiben. Ha elmentünk egymás mellett, még köszönésre sem futotta a rengeteg ismeretlen városi ember között, pedig megkívánta volna az illem. A nagyvárosban sajnos ez sok helyen természetes. Maradt hát a stírolás, és hetekig a kollegáim példáját követve a személytelen távolságtartás kellemetlen hiányérzettel kiegészülve.

Egészen addig ment ez így, amíg meg nem jelent az új lány. Ő nem is dohányzott, csak a többieket követhette egy kis napozós csicsergésre. Viszont szolgált némi meglepetéssel. A távolság ellenére kitűnt a sudár termete, és a különleges teste. Hogy magasabb volt, mint a többiek, az még csak hagyján, de az arányos felsőtest mellett a csípője az illemhelyekre rajzolt női figurát juttatta eszembe. Tudom, idióta hasonlat, de erről a lányról lehetett volna a termékenység szobrát legkifejezőbben megmintázni. Melle ugyan nem nagyon dudorodott, de a kerekded fenekének és az izmos combjainak látványa ezért a kis apró hiányosságért maradéktalanul kárpótolt. Így, messziről szemlélve a lányt valami érdekes melegség járt át, pedig az apró részleteket, az arcvonásokat, a mimikáját még nem is láthattam. A kollegáim bezzeg kinevettek, ahogy első látásra beindultam a csaj látványától.

Ezután napokig nem került elő, pedig határozottan csak azért mentem ki többször is az erkélyre reménykedve, hogy ha csak rövid időre is, de megpillanthassam. Csak néhány nap után sikerült végre megfigyelnem, hogy délelőtt nyolc óra magasságában munkába jövet elhalad az épület előtt. Ki nem hagytam volna az alkalmat, izgalommal telve álltam ki a kis erkélyre, hogy alaposabban megnézzem az orrom előtt elsétáló nőt. A kis kiugrónak megvolt az az előnye, hogy alig egy méterrel volt járdaszint felett. Majdnem olyanra sikeredett ez a találkozás, mintha elhaladtam volna a nő mellett.

Nem kellett csalódnom, közelről még szebbnek tetszett. Hosszúkás arcberendezése kissé szigorú komolyságot tükrözött, de a szemei sötétbarnán tündököltek. A világosbarna haja vastagon, féloldalra fonva, a bal vállán keresztül a melléig lógott. Jól mutatott a piroskockás ingen. Kicsit formabontó, de aranyos volt. A magas homlok és a finom arcél vékony, fekete szemöldökkel és selyemfényű rúzzsal volt halványan kiemelve. Csodáltam, és ha addig egyszerűen csak tetszett, hát most megremegtem. Annyira kívántam, hogy észrevegyen, de hihetetlen közömbösséggel tudott vonulni. Kicsit dacosan, vagy inkább büszkén az orrát magasan tartotta, hogy méltóságteljesebbnek tűnjön. Úgy ment el mellettem, mintha ott sem lennék, vagy csak szándékosan nem pazarolta rám a pillantásait. Már csak az a vigaszom maradt, hogy hátulról is alaposan szemügyre vehettem.

Sárga, átlátszóan vékony szövetnadrágja csodálatosan feszült a cseppet sem kövér, de eszményi fenekére. Alatta a fekete tanga messzire világítva ébresztette fel bennem az állatot, de ahelyett, hogy begerjedtem volna, inkább szomorúság fogott el. A nő a megközelíthetetlenség látszatát sugallta a megjelenésével, és a szándékosan félrenéző tekintetével. Ráadásul elhaladt a százötven centis takarítónőnk mellett, akkor láttam meg az igazi különbséget. Korábban úgy gondoltam, hogy a többi nő között ugyan kimagaslik, de azt én is büszkén elmondhattam magamról. Ő viszont a lapos szandálban is beillett égimeszelőnek.

Hogy honnan eredhetett a magas nők iránti érdeklődésem? Fene sem tudja, egyszerűen csak jobban tetszenek, mint a földszintesek. Valamikor volt gyerekkoromban egy lány, akiért titokban rajongtam, de megszólítani persze sosem mertem. Aztán ott volt az unokatestvérem a maga száznyolcvanhét centijével, akit egyszer titokban meztelenül meglestem, és egy kicsit szerelmes is lettem. Ő a kedvességével maradandó szépséget hagyott a lelkemben.

Napokig küszködtem, hogy felhívjam magamra a lány figyelmét, de hihetetlen érzékkel kerülte el minden áldott nap a sóvárgó tekintetem. Ettől csak még jobban begerjedtem, és meg is született a gondolat az egyik reggel, jó előre ráköszöntem.

– Szia! – szinte kiáltottam, mintha egy halkabb verzió nem lett volna elég, hogy a majdnem néptelen utcán bárkit túlharsogjak. A lány persze meg sem rezzent, csak rám emelte kicsit morcos tekintetét, aztán elmosolyodott, úgy köszönt vissza.

– Helló! – mondta halkan, de a világ legszebb arcával és a legcsodálatosabban tündöklő szemekkel vitt egy pillanatra kísértésbe, majd ismét előre nézve folytatta az útját. Profilból még láttam, hogy halványan somolyog, aztán meg kellett elégednem a farmerba préselt kerekded hátsójának vérforraló ringásával. Még a vékony bokája is tetszett. Mindig saruban, vagy lapos cipőben mutatkozott, amelyekben szinte nesztelenül rótta a métereket.

Hét nap kellett ahhoz, hogy reggel végre ő köszönjön elsőnek. Kíváncsi lettem volna, vajon mennyit érez az iránta érzett rajongásomból, de a reggeli összemosolygáson kívül persze sokáig semmit sem léptem. És a vágyaim csak egyre nőttek és nőttek. A türelmetlenségem arra kényszerített, hogy egyik délután utána somfordálva kiderítettem, hogy három villamosmegállónyira lakik a közelben, és ráadásul a szüleivel, nincs neki senkije. Innen már csak elhatározás kérdése volt, hogy mikor szólítom meg.

Ezerszer végiggondoltam a helyzetet, megálmodtam az eseményeket, és egy pénteki délután a lakása előtti lépcsőn üldögélve vártam, hogy hazaérjen. Megfelelően fel voltam spanolva, izgultam, mint egy kisgyerek, és kicsit inamba is szállt a bátorságom, de nem futamodtam meg. Kellett nekem a nő, érzelmileg teljesen odavoltam érte, pedig a lelkét még nem is ismertem. Csupán a reggeli mosolyaiból következtettem a kedvességére. A képzeletem viszont őrültté tett.

A lány félórányi idegőrlő várakozás után érkezett meg. Szebb volt, mint valaha, a kibontott szőke haja csodásan lengedezett a lépcsőházi huzatban, és a fehér, földig érő ruhája igazán szűziessé tette. Maga volt a káprázat. Úgy pattantam fel a lépcsőről, mint akibe darázs csípett. Kicsit morcosnak tűnt, de azonnal megismert, és valószínűleg megérezte, hogy nem valami apróság miatt jöttem, mert kicsit savanyún elmosolyodott, ahogyan a lépcsőn fellépkedett. Mellém érve magállt ugyanazon a fokon, mint én, és kérdőn lenézett két arasszal magasabbról.

– Szia! – nyögtem ijedtemben. Meglepett, hogy ennyivel magasabb, és zavarba jöttem. El is bizonytalanodtam, mondjam-e, amit napok óta tervezgettem.

– Csak nem engem vársz? – terült el széles vigyor a képén, és türelmesen élvezte ki a zavaromat, hátha kipréselek az elfehéredett arcomból valami válaszfélét. Megéreztem, hogy sejti a jövetelem okát. Biztosan azért állt velem egy lépcsőre, hogy megalázónak érezzem, amiért fel kell néznem rá.

– De igen, téged várlak. Az igazság az, hogy mióta megláttalak, azóta tetszel, és szeretnélek jobban megismerni, ha lehet. – dadogtam remegő szájjal, kínosan vigyorogva. Hát persze, hogy nem azt válaszolta, amit reméltem.

– Mikor néztél utoljára tükörbe? Egy kis seggdugasz vagy mellettem. – nevetett hidegen, és egy fokkal még feljebb lépett, nyomatékosítandó a magasságkülönbséget.

– Az engem egyáltalán nem zavar, mert így tetszel. – engedtem el a sértegetését a fülem mellett, mert még reménykedtem, hogy csak játszik velem.

– Nézd, nekem egy olyan pasi kell, akire felnézek, aki minimum százkilencven, és aki át bír majd vinni a küszöbön, amikor feleségül vesz. Te hogy vinnél át a küszöbön, megkérdezhetem? – nagyon hideg volt, és visszataszítóan, ellenszenvesen támadott, pedig én nem így közelítettem. A kudarc felmérgesített.

– Targoncával, baszd meg! – bukott ki belőlem, de még mindig ott álltam a barna szemei bűvöletében. Nem akartam hinni a fülemnek.

– Szóval nemcsak kicsi, de gyenge is vagy. Kímélj meg! – fordult el, és a táskájában kotorászva kicsit rosszkedvűen mormolt valamit az orra alatt. Én még mindig nem hagytam annyiban.

– Miért kell velem így beszélned? Megbántottalak valamivel?

Látszott, hogy nagyon szeretne pontot tenni a beszélgetés végére. Talán azért is volt annyira undok, hogy minél hamarabb eltűnjek.

– Húzz már el, kis hülye pöcs! Úgysem lennék soha boldog veled! – ripakodott rám, de ez inkább olyan kérlelés félének hangzott, mintsem a harag szülte. Felfogtam végre, hogy nemkívánatos személy vagyok, és bármennyire is összeszorult a szívem, azért még utoljára szomorúan ránéztem az összeráncolt homlokára ás a meleg szemeibe, csak aztán fordultam el.

– Majd akkor is ezt mond, amikor megduglak a Népkert valamelyik fájának döntve! – motyogtam bosszúsan, hogy egy kicsit én is megsértsem, de biztos voltam abban, hogy a rossz kezdet ellenére nem adom fel. Az az utolsó pillantás, az a szomorú, barna szempár nem engedte, hogy kiábránduljak belőle. Mindenesetre lassan és kimérten lépkedtem a lépcsőn lefelé, hogy érezze, nem bánt el velem.

– Mit mondtál? jól hallottam? – kiáltott utánam mérgesen, de már nem fordultam vissza.

Egy hétre szomorú, magányos remetévé alakultam. Csak álltam az erkélyajtó függönye mögött, néztem, ahogyan a lány napról napra munkába menet elhalad, de nem fedtem fel magam. Az viszont megelégedettséggel töltött el, hogy minden nap felnézett az üres erkélyre, mintha azt várná, hogy ott legyek. Az első napokban még az arcizmai csalódott rándulásait is látni véltem. Talán ez volt az ok, ami megint cselekvésre késztetett.

Eleve nem akartam esélyt adni a szemtől szembe történő ellenséges viszálykodásnak, hát húsz szál vörös rózsából készített csokorral kicsit félszegen vonultam át a könyvelőirodába az ebédszünetem alatt. Nagyot köszöntem, és rögtön az ajtóban egy ismerős arc elképedten, de annál nyájasabban kérdezte, kit keresek. Mondtam, hogy a legmagasabb csajt, mire felnevetett, és meleg szívélyességgel küldött a leghátsó helységbe.

Titkárnő volt, a legelegánsabb, kedvenc szőkém titkárnője. A résnyire nyitott ajtón belestem, és azonnal felmértem a helyzetet. Lesz, ami lesz, beléptem. Már szinte a hátamon éreztem a hölgyalkalmazottak kíváncsi tekintetét, és a suttogásokat is hallani véltem, hát előre menekültem.

– Szia! – hallattam megint a kelleténél hangosabban a köszönést, amire az asztal fölött görnyedő lány felkapta a fejét, és meglepett arcot vágva, kikerekedett szemekkel rebegett egy alig hallható hellót. Szabályosan láttam a szemében az ijedtséget, amíg közelebb nem értem, és az íróasztal másik oldaláról ki nem nyújtottam felé a kezem.

– Szia! Kezdjük elölről! Attila. – mutatkoztam be, és a nő szája sarkában megjelenő mosolyból arra következtettem, hogy nem lesz ellenséges. Nyújtotta is a kezét, de nem állt fel.

– Léna. – szinte suttogta elpirulva.

A hosszú ujjai meglehetősen puhák, de annál is melegebbek voltak. Annyira jólesett az érintésük, hogy egy pillanatra azon gondolkodtam, hogy el sem engedem, ha el nem húzza, de a köszönésre megjelent a belső helységből az elegáns szőke, és kíváncsian mosolyogva jött közelebb. Illett, hogy neki is bemutatkozzak.

Ő volt Edit, a könyvelőiroda feje, egy jólszituált, nagyon csinos és nagyon dekoratív negyven körüli hölgy. Már a számon volt, hogy megdicsérjem, de Léna előtt mégsem tettem. Annak ellenére, hogy verte a negyedik x-et, indulhatott volna egy szépségversenyen. Finom vonalai, skandináv szőkesége és a nem mindennapi bája miatt szépség dolgában Lénán is túltett, de a magas lány mégis sokkal, de sokkal jobban megdobogtatta a szívem. Editben volt egy kis úrinőség, amitől azt hittem, hogy a viselkedése is hideg lesz, de nem, nagyon kedvesen, különösen barátságos mosollyal mutatkozott be, és még ő bókolt nekem.

– Nocsak- nocsak! Egy jóképű fiatalember a szomszédból. Segíthetünk valamiben? – mosolyogtak rám a vérvörös ajkai, és várakozó álláspontra helyezkedett.

– Lénához jöttem. – intettem a fejemmel, és kicsit megemeltem a rózsacsokrot, amiből a nő rögtön kapcsolt.

– Szeretjük a virágokat, de akkor nem is zavarok! – fordult el és a formás lábain meredező magassarkú cipőben félre is húzódott, mintha a sarokban lévő polc iratkötegével kellene foglalkoznia.

– Jesszus! Nekem hoztad a rózsákat? Bolond vagy, nem kellett volna. Még undok is voltam… – jött zavarba a magas csaj, és kicsit el is sápadt.

– De bizony kellett, mert ilyen könnyen nem mondok le rólad. De még attól is fontosabb, hogy normálisan tudjunk beszélni egymással! – nyújtottam át a virágokat, és Léna ha nem is rögtön, de elfogadta.

– Köszönöm szépen, kedves vagy, de a sértegetéseken kívül tartom magam ahhoz, amiket mondtam. – utalt az egyértelmű visszautasításra.

– Attól még elfogadhatod a virágot, bár látom, mástól is kaptál már. – Néztem az asztal sarkán díszelgő vázára, amiben öt szál különlegesen szép fehér rózsa pompázott. Léna is odanézett, majd halványan elpirulva elvigyorodott.

– Van már egy nagyon szép udvarlóm, ha tudni akarod. – Edittel jelentőségteljesen összenéztek, ami nem kerülhette el a figyelmem. A kettejük cinkossága bántóan érintett, mégis volt ebben a rövid szemezésben valami különleges, ami csak nők között lehetséges. Minden megfordult a fejemben, hogy talán csak meg akar Léna téveszteni, és Editben megfelelő partner találva elég volt egy meleg mosoly, hogy a segítségére legyen. Vagy nem is volt a kijelentés mögött semmi más, csak annyi, hogy Edit ismerte az illetőt.

Ki a fene lehet a másik hódoló? Léna reggel virág nélkül érkezett, és még csak sejtelmem sem volt, ki lehet az a valaki, de annál jobban összeszorult a szívem. A feleslegesség érzése hamar távozásra is kényszerített. Csak utána gondolkodtam, hogy a saját gyávaságom miatt léptem le, mert a két nő semmi olyan nem mondott vagy tett, amitől menekülnöm kellett. Le is vontam a tanulságot, másnap egy doboz desszerttel kedveskedtem az ebédszünetben. Léna barátságosan fogadott, és beszélgetett is velem egy keveset, de megint megjegyezte, hogy ne ringassak hiú reményeket. Az a tíz perc, amit vele, és Edittel töltöttem, mert a főnökasszony ki nem hagyta volna a röpke vizitet, valami fantasztikusan sikeredett. Rájöttem, milyen kedves is tud lenni a lány, és milyen elragadóan tud örülni minden bóknak, és persze az édességnek. Edit nem zavart. Jelen volt ugyan, csöndes szemlélője az udvarlásnak, de nem mászott bele az aurámba, diszkréten csinálgatta a maga kis dolgait.

Vérszemet kaptam. Ha már Léna így elfogadta a társaságomat, akkor éltem a lehetőséggel, és minden egyes nap átugrottam valami apró ajándékkal. Hol virág, hol kabala, hol egy kis gyümölcs, vagy jégkrém, de minden nap vittem valamit. Néha még Editre is gondoltam, aki a háttérből csöndben figyelt, és néha kisegített, ha Léna tiltakozni kezdett az ajándékok miatt. Annyit elértem, hogy valamiféle barátság mégiscsak kezdett kialakulni köztünk, de nagy pofáraesés volt, amikor egyik délután arra vállalkoztam, hogy hazakísérem. Szemtől szembe, nyíltan mondott nemet. A hidegzuhany elkeserített, de azért sem adtam fel, újra és újra megjelentem ebédidőben. Azt is kifigyeltem, hogy az első nap után sosem láttam többet a vázájában mástól kapott virágot, csak az enyémeket, és persze gyakran ellenőriztem, hogy az öltönyös úriemberek sosem virággal, hanem csak elegáns táskákkal érkeznek. A titkos hódoló számomra továbbra is ismeretlen maradt. Voltak ugyan apró dolgok, amiket megláttam a lány asztalán, és tudtam, hogy magától nem költene kacatokra, de az a bizonyos valaki tökéletes rejtély maradt.

Hetekig folytatódott ez a kicsit egyoldalú közeledés, de a lány mindvégig hajthatatlan maradt. Nem reagált az Edit pajzán megjegyzéseire sem, pedig a csodálatos nő millió ötlettel szolgált az összeboronálásunkat illetően, és ezt meglepő nyíltsággal csinálta, mégsem tudott rátukmálni Lénára.

Eljött a nap, mikor már az ajándékötletekből is kifogytam, ki kellett találnom valami újat. Mi sem volt kézenfekvőbb, minthogy Lénát ebédelni invitáljam. Már maga a gondolat is érdekes izgalommal töltött el, és újult erővel, tettre készen, kihúzva magamat indultam a szomszédba. Álmaim nője nagyon csinosan, lenge nyári ruhában ült az íróasztala mögött, és a fogyókúrás sárgarépáját majszolgatva üdvözölt fülig érő mosollyal. Már itt éreztem, hogy megint elvérzek a kivitelezésen, de azért kitartóan próbálkoztam.

– Lénácska! Szeretnélek elvinni ebédelni! – nyúltam át az asztal fölött, és megérintettem a karját. Már az is haladás volt, hogy nem húzta el, csak kereste a kibúvókat. Ránézett Editre, mintha azt várná, hogy a főnök nemet mond neki, de most kivételesen nem járt sikerrel, mert a nő megvonta a vállát.

– Editke, elengedné velem a Lénát? Ígérem, hogy egy órán belül visszahozom. – kértem én is a szőkét, aki nevetett egy jóízűt, majd rászólt a lányra.

– Menj már! Mit kéreted magad? Legalább egyszer eszel valami rendes kaját!

– Értsétek már meg, hogy nem szeretnék semmit! Inkább vidd el az Editet, ő úgyis jobban megért téged! – bökte ki Léna kicsit paprikásan.

– Tudod mit, legyen! – mondtam csendesen, miután a kifürkészhetetlen arcából nem bírtam kiolvasni semmi engedékenységet, és elfordultam a meglepődött főnöknő felé.

– Editke, eljönne velem ebédelni? – vágtam szomorú szemeket.

– Nekem férjem van! – tette fel a kezeit tiltakozólag.

– Csak ebédelni hívtam! – vágtam csalódott képet, mire elvörösödött és megint nevetett, aztán Léna homlokán tanulmányozta egy darabig a megjelenő ráncokat.

– Nem bánod? – kérdezte a lányt, mintha engedélyt kellett volna kérnie.

– Nem kell megkérdezned, csak menjetek már! – válaszolt az kicsit ingerülten. A hangjából csalódás és egy kis düh keveréke érződött, és tudtam, hogy egy kicsit bántja a saját hülyesége, de már csak ezért sem engedett.

– Akkor megyek pisilni, aztán mehetünk! – villantotta rám Edit a világ legszabályosabb fogsorát, majd hangos kopogással kisietett a magassarkúján.

Léna az asztal lapját bámulta, mintha erősen gondolkodna. A komor képe miatt egy kicsit meg is sajnáltam, ezért nem is hagytam annyiban a nyaggatását.

– Jöhetnél te is, örülnék a társaságodnak!

Rám emelte szomorú, boci szemeit, aztán megrázta a fejét és megint visszatért bámulni az asztal tükörsima lapját. Bevallom, örültem, hogy érzelmeket mutatott. Negatív volt a válasza, de a viselkedése nem azt tükrözte, ami a lelkében dúlt.

Az isteni Edit már az étterem felé sétálva megkért, hogy ha lehet, tegezzem. Mi sem volt természetesebb, és egyáltalán nem számított nyomasztólag, hogy tizennégy évvel idősebb. Addig a pontig is éreztem, hogy nagyon kedves lélek, de csak akkor jöttem rá, hogy a közvetlensége, a bizalma és minden egyes mozdulata tele van irántam szeretettel. És mi lehetett volna más a téma, mint Léna, és azt sem kellett szégyellnem, hogy a fejemre olvasta, mennyire látszik rajtam a magas csaj iránti sóvárgás. Óriási csalódás volt ez a nő számomra, de csakis jó értelemben, mert amint a könyvelőirodából az utcára értünk, a legjobb, legbizalmasabb barátom lett. Amíg nem ismertem, azt gondoltam, hogy hűvös és kimért, és a szépsége mögött kegyetlen hidegség rejtőzik. Edit viszont ennek pont az ellenkezőjét bizonyította. Kettesben pedig még jobban megmutatkozott a barátsága. Naná, hogy elmeséltette velem az apró részleteket, próbálta kipuhatolni a Léna iránt érzett vonzódásom minden részletét. Valahogy mégis olyan megértő hozzáállással tette mindezt, hogy egy pillanatig sem volt okom előtte titkolózni.

Csodálatos nő volt, és nemcsak testileg, öltözködésben is törekedett az eleganciára. A feszes, térdig érő szűk szoknya és fehér blúz mellett hangosan kopogott az elmaradhatatlan magassarkú szandálja. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki alul van öltözve, de Edit a legtermészetesebb mozdulattal karolt belém, és az étteremben is inkább mellém ült, hogy diszkrétebben beszélgethessünk. Ő volt az a nő, aki a gyrost sem tudta úgy enni, hogy abban ne legyen valami különleges erotika. És hiába voltam oda annyira Lénáért, megfogott Edit vágyébresztő kisugárzása. Többször is rajtakapott, hogy mereven bámulom a szájfénytől csillogó ajkait, mégsem szólt rám. Kicsit mintha rá is játszott volna a látványosságra, és akkor a dekoltázsába még bele sem néztem, pedig a blúzból kidomborodó halmok alaposan feltornyozva csábítgattak, és olyan édesen feszültek egymásnak, hogy legszívesebben az arcomat közéjük fektettem volna. És mit tesz a kisugárzás, észrevétlenül váltottunk témát, Léna helyett az Edit életére koncentrálva.

– Jobban szeretnél most vele lenni?

– Erre most mit válaszoljak? Ha azt mondom, hogy igen, még megharagszol, ha azt mondom, hogy nem, akkor csélcsapnak gondolhatsz. – vigyorogtam.

– Nem haragudnék meg. Hetekig figyeltem, milyen elszántsággal próbálsz közelebb kerülni a szívéhez. A szerelem sok mindenre képes! Magamról tudom, hogy olyankor az ember csinál meggondolatlan hülyeségeket.

– Azért örülök, hogy itt vagy. Az előbb azon gondolkodtam, hogy hagyom az egészet, sosem érhetek célt nála. Még a végén megvádol valami zaklatással. – nevettem a csillogó szempárba – Ha más nem, hát nyertem a személyedben egy remek barátot. – váltottam komolyabbra.

– Most akarod feladni, amikor már kezd puhulni? Ő bánja a legjobban, hogy nem jött veled ebédelni. Még mindig ragaszkodik ahhoz az idióta rögeszméjéhez, hogy a férfinak illik magasabbnak lennie, és várja a szőke hercegét. Pedig a méretes barátaival még egyszer sem tudott komoly dolgokat nyélbe ütni.

– Voltak barátai? – vontam fel a szemöldököm.

– Miért? Azt hitted, hogy szűz? – szabályosan kinevetett, pedig nem is akart megsérteni.

– Nem, gondoltam, hogy nem. Mégiscsak harminc éves…

– Kedvel téged, csak nem meri bevallani magának sem. – és Edit olyat tett, amit korábban sosem, anyai simogatással megérintette az arcomat.

– Mondhatnál valamit arról a titokzatos hódolóról! – próbáltam kikerülni az érintés miatti zavaromból. Edit szabályosan elpirult. Azt hittem, a simogatás miatt jött zavarba.

– Arról nem szívesen beszélnék. Talán majd egyszer…, valamikor… – húzta vissza a kezét, és egy pillanatra elfelejtett mosolyogni. Ki a fene lehet az a valaki, ha Edit is zavarba jön az említésétől? Csak nem ő is szerelmes ebbe az ismeretlenbe, és azért nem akar róla beszélni? A nő egy kicsit elkomorult, és ideje volt témát váltani.

– Na mesélj, mi volt az a hülyeség, amit szerelmesen csináltál? Még mindig ennyire szereted a férjedet? – löktem meg a vállammal, de ahelyett, hogy jobb kedvre derült volna, még fancsalibb lett a képe.

– A férjemet? Ne hülyéskedj Valaki másba lettem szerelmes, és voltam olyan hülye, hogy be is vallottam az illetőnek.

– És az miért baj? – kérdeztem, mert elhallgatta a lényeget.

– Nem baj, csak rosszul fogadta, és megharagudott, aztán azért is tepernem kellett, hogy megbéküljön velem, és barátként elfogadjon.

– Na és ki az? Ismerem?

– Nem mondom meg! – rázta meg a fejét tüntetőleg.

– Ez volt az első szerelem, mióta férjhez mentél? – kíváncsiskodtam tovább.

– Nem, volt egy tizenkét éves kapcsolatom előtte. Viharos, csodálatos, meg minden…

– És annak miért lett vége?

– Megismert valakit, aki fel is merte vállalni a kapcsolatukat, nem úgy, mint én.

– Azt nem kérdezem, hogy miért nem merted vállalni, biztosan megvolt rá az okod, de azt látom, hogy érzékenyen érintett. – és most én fogtam meg a kezét. Puha és meleg volt, egy pillanatra összekulcsoltuk az ujjainkat, aztán elhúzta, mielőtt messzire merészkedtem volna. Innentől leült picit a hangulat, de azt nagyon éreztem, hogy ez a barátságos nő mennyire szerethető.

Az étteremből távozóban, mielőtt kiléptünk volna az utcára, Edit még megállt a mosdóban kezet mosni. Mikor kijött, érdekes csillogás villant meg a szemében, és biztos voltam abban, hogy egy könnycseppet rejtenek a fekete szempillái. Annyira elgondolkodtam, hogy az útját állva csak bámultam rá, és nem mozdultam odébb. Szorosan elém állt, és kereste a szemeimet.

– Adhatok egy jótanácsot? Legyél Lénával erélyesebb. A nők szeretik, ha egy férfi tudja, mit akar. Az sem baj, ha pimaszkodsz, csak légy határozottabb. – szugerálta belém a mondanivalóját a cikázó szemeivel.

– Valahogy így? – fogtam át fél kézzel a derekát, és magamhoz húztam. Volt ebben az érintésben valami különleges, de persze tudtam, hol a helyem.

– Kicsit többre gondoltam! – vigyorodott el. Annyira élveztem ezt a játékot, hogy el is szemtelenedtem. Nem is gondoltam igazán semmi komolyra, csak szétnéztem, és mivel a kis folyosó néptelen volt, lecsúsztattam a kezem a fenekére. Úgy éreztem, ezt még elviseli a barátságunk, és nyomtam egy puszit a nő csodaszép arcára. Nem húzódott el. Kicsit elgondolkodott, majd az arcomon átsuhanó érzelmeimet kutatta, mielőtt óvatosan megszólalt.

– Van itt egy panzió, két saroknyira innen…

Bevallom férfiasan, kicsit reszketett a lában, mikor Editet magam előtt engedve beléptem a kicsi szoba ajtaján. Tulajdonképpen alig beszéltünk a lényegre törő ajánlata óta, de az izgalmam egyre magasabbra emelkedett. Féltem. Hogyan fogok megfelelni ennek a gyönyörű nőnek, aki biztosan tapasztaltabb, hiszen sokkal idősebb? Sosem csináltam még ilyet, és a teljesítménykényszer kővé dermedve a gyomromban egyre nehezebb lett. A hülye képzeletem szerint minél szebb a nő, annál igényesebb, és annál jobb partnert szeretne. Hogy jövök én ehhez az utolérhetetlenül szép, tündéri nőhöz. Hogy mi járhatott az Edit fejében, azt nem tudhatom, de ő is kicsit távolságtartóan álldogált az ágy végében. Egy pillanatra úgy tűnt, egyikünk sem szánja el magát, de aztán megembereltem magam. Fő az óvatosság, lassan öleltem át a derekát. A mellemre simult. Kicsit érzelmesnek hatott, mikor el voltam készülve, hogy csupán szex lesz a dologból. El is bizonytalanított, ezért a csókig viszonylag sokára, csak apró mozdulatok után jutottunk. Az ajkaink első találkozása után a második már sokkal könnyebben jött. Edit egy kicsit megnyugodott, és bennem is oldódott a feszültség, egyre mohóbban faltam a puha ajkait. A kezem csak nagy sokára indult el a derekáról a fenekére. Különleges teste volt. Azt hittem, hogy kemény lesz, amit az alakja sugallt, ehelyett hihetetlenül rugalmas és puha volt minden porcikája. Nem tudom miért, de valahogy megéreztem, hogy a szex helyett a nőnek gyengédségre van szüksége, ezért igyekeztem minél óvatosabban vetkőztetni, és nem elveszteni a fejem, nem begőzölni a csodás melleitől.

Már meztelen volt, én meg még mindig ruhában, és az ágyon hemperegve, ölelkezve csókolgattam. Engedte magát, de semmi több. Tisztán látszott, hogy bizonytalan, és ez az állapot rám is átragadt.

– Valami baj van? – tudakoltam két csók között, és hogy ne érezze kényszernek a szexet, csak a csókokra koncentráltam, még a melleit sem fogtam meg, pedig mennyire, de mennyire ingereltek. Beértem az ajkaival és a nyakával, és ő engedelmesen sóhajtozva dorombolt, mint egy elkényeztetett kismacska. Mesés volt a látványa. Ahogy végigfeküdtem mellette az ágyon, alaposan megnézhettem a nőies idomokat. A kerekded, cseppet sem lógó melleket és a vénuszdomb barna szőrszálakkal borított környéket. A combjait keresztbe rakta, mintha ezzel is tudat alatt védekezne, de éreztem, hogy ha tovább akarnék menni, akkor hagyná, hogy csináljam.

– Nagy baj lenne, ha ma csak simogatnál? Még nem készültem fel rá. Amúgy is váratlanul jött ez az egész. – suttogta alig hallhatóan.

– Nem szeretnél itt lenni? Látom, hogy valami nincs rendben!

– De, nagyon jó veled, csak nem szeretném még az együttlétet. Ne kérd, hogy megmagyarázzam, egyszer talán megérted!

– Elmehetünk, ha akarod! – néztem a félelmet tükröző szemeibe, de nemet intett.

– Olyan jól csókolsz, maradni akarok, és összebújni egy kicsit! – mosolygott, aztán nagy nehezen elkezdte lehámozni rólam az inget. Kezdőlökésnek tökéletes mozdulat volt, aztán ráeszmélhetett, hogy még a melleit sem fogtam meg, mert ráhúzta a kezemet.

– Nem kell mindenről lemondanod, csak simogass, kérlek, simogass gyengéden. – mondta szenvedéllyel a hangjában, és becsukta a szemeit, mint egy érzelmes kamaszlány csók közben.

És tényleg olyan volt, mint egy tapasztalatlan tini, kipirulva, szégyenlősen lesütött szemmel gyűjtötte magába a simogatásból, puszikból adódó érzéseket. Nem is mertem a hasánál lejjebb megérinteni, csak az ágaskodó férfiasságom nyomtam oda a csípőjéhez. Arra gondoltam, mennyivel jobb ez a vágyakkal teli simogatósdi, mint a korábbi kapcsolataimban előfordult gyors numera utáni érdektelenség.

Ez a nő élvezni tudta, bárhol érintem meg. Nem volt baj, ha a bordáin húztam végig az ujjaim, mint egy zongorista a hangszer fekete- fehér billyentyűin. Nem volt baj, ha a mellét kicsit jobban megszorítottam, vagy a bimbóit csavargattam, akármit tettem csípő fölött, azt mind mosollyal és vágyakkal teli szuszogással fogadta.

– Pókhálós vagyok odalenn! – suttogta a fülemhez fordulva, hogy az arcát sem láthattam, csak a forró lehelete érintette az arcomat. Ezzel egyidőben szétnyíltak a hibátlan combjai, hogy a kezemnek a kusza szőrszálak befogadást engedjenek. Tudtam, hogy a rettenetes hosszúra nyújtott előjáték után valaminek még történnie kell, de semmiképpen sem akartam elsietni. Az ujjaimmal a szőrszálakat kezdtem birizgálni, amitől egy idő után felnevetett. Ettől persze a hangulat is oldottabb lett, bátrabban mertem a combjai belső felét megérinteni. Hatalmasakat sóhajtozott, aztán a szeméremajkai érintésénél beleszorult a levegő, annyira összpontosított az érzésekre. Van ilyen egyáltalán, vagy csak nekem akart vele valamit bizonyítani? Minden apró érintésemtől hullámzani kezdett a teste, és az arca még szebb lett, ahogy petting közben figyeltem.

Az apró és nedves szeméremajkak engedelmesen simultak az ujjaim között, de hosszú, nagyon hosszú percek után is csak egy helyben toporogtam. Rájöttem, hogy Edit görcsösen próbál kielégüléshez jutni, de valamiért nem sikerül. Testileg semmi hiba, viszont valami a lelkében megakadályozta, hogy átélhesse a gyönyört. Sok idő kellett, míg felismertem a nő sziszifuszi küzdelmét, és a punciját csalódottam engedtem el.

– Biztosan rosszul csinálok valamit… – vágtam keserű pofát a kinyíló szemeibe nézve.

– Nem Attila, mindent jól csinálsz, csak nekem volt egy kicsit korai. – karolta át a nyakam, és úgy húzta a fejem a melleire, hogy hallhattam a dübörgő szívverését.

– Valami hiányzott, vagy csak hiányzik az érzelem? Azt hittem, te egy tapasztalt nő vagy, nem fordulhat elő ilyesmi! – sopánkodtam.

– Nem vagyok tapasztalt, ha ez segít valamit, az érzelmi oldala meg…, nos…, másvalakibe vagyok szerelmes, de percről percre egyre jobban kedvellek, és azt elhiheted, hogy szeretlek. Még nem szerelemmel, de egyre jobban. – simogatta a hátam különleges gyengédséggel.

– Kicsit másképpen képzeltem azt az együttlétet. – sóhajtottam nagyot, és a mellei közé fúrtam a fejem, hogy a bársonyos bőrére közrefogja az arcomat.

– Azt remélted, hogy olyan tömény orrba- szájba szex lesz? – hallottam a kérdésében az ijedtséget és némi szomorúságot.

– Nem, dehogy! Be voltam szarva, hogy valamit elrontok, bár amint láthatod, vagyis inkább érezheted, teljesen igazam lett. Viszont ez volt a legkellemesebb szex, amit megtapasztaltam az életemben. Még aktus nélkül is minden percét élveztem. Valami furcsa örömet tudsz kiváltani belőlem.

– Mondtam, hogy semmit sem rontottál el, csak nekem még nem megy. De majd idővel, akár már holnap is megtörténhet, csak adj egy kis időt. Nem élek vissza a türelmeddel, ígérem. – simogatta meg vigasztalásul a fejem, aztán csókra húzott magához közelebb. A lehetetlenül puha ajkai édesen szívták magukba az enyémeket, és addig helyezkedett alattam, míg a hasa fölé nem térdeltem, akkor eltolt magától és a nadrágom gombját keresve még vörösebb arccal vigyorgott a képembe. A jelek szerint nem volt túl gyakorlott, de az ügyetlenkedése is aranyos volt, ahogyan lehúzta a sliccemet, közben meg egyfolytában szégyenlősen nevetgélve lökdöste félre a tettre kész kezeimet.

– Most én szerzek neked örömet! – búgta halkan, aztán a remegő kezei kiszabadították a péniszemet, és a hasán végigfektetve figyelte, ahogy a kellemes érzéstől a mennyezetre emelem a fejem és mélyeket lélegezve élvezem a gyengéd szorítást. Esküszöm, a hasa olyan forró volt, hogy szinte égetett, a tíz ujja meg olyan gyengédséggel zongorázott a feszülő farkamon, hogy a legtörékenyebb hangszeren sem lehetett volna finomabban játszani. Picit neki is feszültem, és előrébb toltam a péniszem, hogy a hasára tapadó bőr miatt a fitymám hátracsúszott, a makkom meg lilás színben feszülve követelte a keményebb érintéseket. Edit arcán átsuhant valami mosolyféle, aztán az ajkába harapva szemezett velem. Ki bírta volna ezt sokáig? Egy csodálatos mellű, meztelen nő játszik a péniszemen. Hamar el is élveztem, a spermám nagy mennyiségben terült el a nő hasán és a mellei között, hogy aztán a gravitációt kihasználva lecsorogjon a bordáin.

Edit nem mozdult, csak sugárzó örömmel mosolyogva vette tudomásul, hogy elélveztem, továbbra is csak tartotta a péniszem, rám bízva a mozgás adta lehetőségeket. Per pillanat csak egyetlen vágyam volt, csókkal nedvesíteni be a kiszáradt ajkaim, és ez Editnek is fölöttébb tetszett.

Az öltözködés kissé nehezemre esett. Mintha a nő kiszívta volna minden erőmet, mégis, ha azt mondta volna, hogy maradjunk, ezer örömmel mondtam volna igent.

– Mikor találkozhatunk legközelebb? – kérdeztem a bugyiját igazgató nőre, és megállapítottam, hogy kis híja, hogy rá nem vetem magam, hogy a kicsiny darabot ismét le ne tépjem.

– Természetesen holnap. Jössz Lénához, vagy nem? – nézett rám, és kicsit szemérmesen tudomásul vette a vetkőztető nézésem.

– Hozzád lehet, hogy átmegyek, de róla lemondtam még az ebédünk alatt. – mosolyogtam a fejét ingató nőre.

– Márpedig holnap megjelensz nála minimum tíz szál margarétával, mert az a kedvence, és türelmesen udvarolsz tovább. – közölte ellentmondást nem tűrően.

– Miért, akkor ez közöttünk mire volt jó? – értetlenkedtem egyre hevesebben, mire átölelt, és úgy suttogta a fülembe.

– Mert nekem legalább annyira kellett valaki, mint neked, vagy Lénának. Mert tudom, hogy őt szereted, és tőle kapnád a legtöbb örömet. Mert én nem lehetek állandóan veled, nem is válhatok el, és nem csinálhatok hülyét belőled. Viszont én leszek a legjobb szeretőd amíg nem taszítasz el. – simogatta meg a nadrágon keresztül a péniszem. Nyomós indok volt, annyi szent. Azt is megbeszéltük, hogy ha Léna mégis megadná magát, akkor a legjobb barátokként válunk el, de láttam rajta, hogy ez a verzió nem lenne a kedvence. Azt mondta, hogy ami kettőnk között történik, maradjon is szigorúan közöttünk, és csináljak mindent úgy, mint az eddigiekben. Tudtuk, hogy ez nem lesz egyszerű, de belementem, a rajongásom célpontjánál, Lénánál úgy sem volt igazán esélyem. Röpke csókkal váltunk el, hogy ne legyen a dolog túl feltűnő, Edit még visszament a munkahelyére.

A következő nap feldobódva, de kicsi lelkiismeret furdalással egyetemben kerestem margarétát a piacon. És volt! Persze a tíz szállal sem elégedtem meg, rögtön egy nagy marékkal távoztam egy öreg néni legnagyobb örömére. És milyen nehéz volt kivárni a delet! Ahogy közeledett az ebédidő, én úgy bizonytalanodtam el. Féltem, hogy Edit kegyeit elveszítem, és még mindig nem értettem, miért jó neki, ha a Léna iránti Plátói szerelmet kergetem. Megint megjelent a kőszikla a gyomromban, mikor beléptem a sokszor látott könyvelőiroda ajtaján, de a csajok, akik már nagyon jól ismertek, és biztosan kibeszéltek már ezerszer, egyre barátságosabban üdvözöltek, és az egekig dicsérték a virágaimat, meg a törhetetlen kitartásomat. Pedig, ha tudták volna…

Azon ritka alkalmak egyike volt ez a nap, amikor Edit nem tartózkodott az irodában, pedig egy kicsi Mozart tallért neki is hoztam titokban. A még meglepőbb dolog viszont akkor kezdődött, amikor Léna a virágokkal a kezemben meglátott. Szokásával ellentétben felállt, és az asztalt megkerülve jött közelebb. Máskor csak ült, és ha viccelődött, vagy beszélgetett is velem néhány mondat erejéig, sosem hozott zavarba a javára billenő magasságkülönbséggel.

A lapos szandálból csodaszép lábfej kandikált ki, narancssárga körmökkel ékesítve, és alig mertem feljebb nézni. Hosszú lábak, térd fölött meg egy testre feszülő, egyenes szabású, narancssárga ruha, ami kiemelte a csípőjét. Lapos has, kicsi, kerek mellek, és meztelen vállak, majd szemmagasságban piros rúzzsal kiemelt ajkak, és az egyenes orra fölött két csillogó szem. Határozottan égtem az előző napi, Edittel történt afférom miatt, pedig Léna nem tudhatta.

– Nahát, nekem hoztad? – nyúlt a virágokért természetesnek véve, hogy csak ő lehet a kedveskedésem célpontja.

– Igen. – hebegtem.

– Fogadjunk, Edit mondta, hogy ez a kedvencem? – kíváncsiskodott fülig érő szájjal, és ha lehet, a mosolytól még szebb, még bájosabb lett.

– Igen… – bólogattam hallgatagon, amin el is nevette magát.

– Mi van veled? Máskor egyfolytában jár a szád és lelőhetetlen vagy! – a csattanós felszólítástól csak még jobban elszégyelltem magam.

– Nagyon csinos vagy! – suttogtam, és lesütöttem a szemem a meztelen lábaira, amelyek olyan kecsesen vitték a lányt a szoba egyik sarkából a másikba, hogy a virágom minél hamarabb belekerüljön egy vázába.

– Neked megártott a tegnapi hal! – nevetett hangosan.

– Milyen hal? – kaptam fel a fejem, és az égő arcom most éppen a sápadtság jeleit tükrözhette.

– Amit tegnap ebédeltetek, mert Edit nagyon sokára jött vissza, és látom, hogy rólam dumált neked. – váltott komolyra, de mielőtt folytathatta volna a kihallgatást, hangos kopogással megérkezett a főnöknő a Léna ruhájának másában, csak éppen egy számmal kisebb kivitelben. Most ez valami véletlen, hogy így összeöltöztek? Mint az ikrek. Editről ma lemaradt az elmaradhatatlan kosztüm, nem mintha így nem lett volna pontosan ugyanolyan szexi és csinos.

– Ezt az egyforma szerelést hogy hoztátok így össze? – néztem Lénára.

– Rokonlelkek vagyunk, még nem vetted észre? Millió közös van bennünk, csak még nem került felszínre. De nem beszéltünk össze! – nevetett visszafogottan.

– Milyen igaz! – helyeselt Edit, aztán a következő szavait már hozzám intézte.

– Szia! De jó, hogy itt vagy! Tudnál nekem segíteni egy kicsit informatikában? – mímelte ezt olyan rezzenéstelen arccal, hogy ha nem látom, el sem hittem volna. Meg sem várta, hogy válaszoljak, haladt tovább az irodájába, én pedig megszeppenve kullogtam utána a fenékriszálását bámulva.

Alig várta, hogy becsukódjon az ajtó mögöttem, máris a nyakamba kapaszkodott, és a számra tapasztotta kiéhezett, vérvörös ajkait. Mohón csókolt, lerázott magáról minden eleganciát és jómodort, csak a kislányos szenvedélye vezérelte a nyakam köré a forrón ölelő karjait.

– Csak le kellene húzni a bugyid, hogy elveszítsem a fejem! – suttogtam a hangosan szuszogó nő arcába, amikor levegővételhez engedett.

– Csak ki kellene vennem a farkad, és már nem is tudnék nemet mondani! – jött a játékos, de hízelgő válasz, de hamar el is tolt magától.

– Egész délelőtt nem hívtál fel! – vetette a szememre savanyú képpel, ami igaz is volt.

– Mert inkább látni akartalak, és megérinteni. Teljesen felkavartad az érzelmeimet, kicsit zavarodott vagyok. – öleltem át ismét, és most kedvesen hozzám simult.

– Vannak ezek a csevegőalkalmazások, azon válthatnánk néhány szót napközben! – emelte rám a kérlelő szemeit. Nem mondhattam nemet. Ott is hagyott, hogy a számítógépén a feladatot oldjam meg, és kiment Lénához valami semmitmondó ürüggyel.

Távozáskor Edit szélesen vigyorgott, de semmi jelét nem mutatta a közöttünk lévő kezdődő viszonynak. Léna bezzeg nem állta meg szó nélkül, hogy rám ne pirítson, miszerint észrevette ám, hogy a főnökasszonyával összetegeződtünk, és életében először rám kacsintott. Szánalmasan vigyorogva hagytam el a helyet a két szép csaj tekintetével a hátamban. Tényleg összekavarodtam. Edittel a titkos viszony, Léna meg végre közvetlen volt. A lelkiismeretem választásra sarkalt, de a döntés lehetetlennek bizonyult. Mindkettőjüknek megvolt a maga varázsa.

Másnap reggel beélesítettem a csevegőprogit, és izgalomtól remegő gyomorral felvettem Edittel a kapcsolatot. Már az első, egyszerű kis szia is megmozgatott bennem valamit, amitől vigyorogtam, mint a tejbetök.

– Gondoltál rám? – jött az első kérdése pillanatok múlva.

– Igen, tegnapelőtt óta egyfolytában. – válaszoltam.

– Helyes! Én is rólad álmodoztam azzal az apró különbséggel, hogy te voltál meztelen, és én simogattalak. Fel is izgultam, és most megint nedves a bugyi rajtam!

– Huh, ez szép álom lehetett. Akarod, hogy a bugyidat szárazra fújjam? – kívánkozott ki belőlem valami közeledésféle. Kicsi szünet következett, aztán megint felvillant az újabb üzenet.

– Miért pont azt akarod fújni, amikor le is veheted rólam?

– Teljesen felizgatsz! – írtam remegve a betűket. A vérem dübörögve száguldott az ereimben, és a szívem az agyamban zakatolva dobszólót produkált.

– Le is pókhálóztam a puncimat…, akarod látni?

– Még szép, és nem csak látni szeretném!

– Ennek örülök. Ráérsz ma délután? Háromkor mindenkit hazaküldök és egyedül leszek… – villogott a visszautasíthatatlan ajánlat a képernyőmön.

– Még szép, hogy ott leszek, de délben is átmegyek, viszek nektek valamit.

– Ne gyere, Léna ma nem dolgozik, hacsak be nem jön a telefonjáért, amit tegnap itt felejtett.

– Akkor csak hozzád megyek! – erősködtem tovább.

– Délután három után, drága! És most egy kicsit komolyabb szintre léphetnénk.

– Mire gondolsz? Térdeljek eléd, és kérjem meg a kezed? Lehet róla szó!

– Aranyos vagy, de csak arra gondoltam, hogy franciázhatnánk egyet. Nagy baj lenne, ha ma még nem lennénk együtt? – szinte magam elé tudtam képzelni azt az arcot, amit az első találkozásunk alkalmával vágott a panzióban. Annyira megható volt, ettől tudtam megszeretni egyre jobban. Érteni nem értettem, de nem volt semmi rossz abban, hogy a dugás egyelőre elmaradt.

– Egyáltalán nem baj, mi több, kimondottan örömömre szolgál, hogy először csak ismerkedünk. Ma a csiklódat fogom megismerni alaposabban. Már el is terveztem, hogy felfektetlek az íróasztalodra, és a székedben ülve fogom nyalni a puncidat!

– Tudtam, hogy számíthatok rád, de csak fél órám van, majd megosztozunk rajta. Hogy esne tizenöt perc intenzív szopás? – így leírva látni hajmeresztőnek tűnt, még a hátamon is felállt a szőr. Vajon ezt komolyan gondolta? Igen, komolyan, sosem beszélt mellé. A gondolatba beleborzongtam.

– Amilyen csodálatos nő vagy, tizenöt másodperc is elég lesz!

– Drága vagy! Annyit udvarolsz, hogy teljesen belédszeretek a végén, aztán megnézheted magad.

– Még nem szeretsz? – érdekelt a dolog érzelmi oldala.

– Szeretlek, de másba vagyok szerelmes! Még! De úgy érzem, hogy ez percről percre változik a te javadra. Boldog vagyok, hogy belédbotlottam. – az őszinte vallomása elgondolkodtatott. Egy pillanatra eszembe jutott Léna, hogy mennyire szeretném, ha ő írogatna nekem ilyen dolgokat, de róla napról napra egyre inkább lemondtam. Edit nem tudom, miért erőltette tovább az udvarlást, bár megmondta, hogy csak ritkán lehet velem, és nem akarja, hogy olyan legyek, mint ő, magányos és boldogtalan.

Kellett valami, amitől ez a szívfájdító gondolat elpárolog, hát a közepébe csaptam.

– Milyen bugyi van rajtad?

– A kedvedért bementem egy boltba, és vettem pár tangát. Sosem hordtam még ilyet. Belevág a fenekembe, de ez most csak jobban felizgat!

– Hogy bírom ki nélküled háromig? – remegett meg a kezem a billentyűzeten, amikor alaposabban belegondoltam, hogy amiről írogattunk, az meg is fog történni, ha nem jön közbe semmi probléma. Editre lehetett számítani.

– Rá ne ránt!!! – mintha a kuncogását hallottam volna a fülemben, pedig sok fal választott el bennünket. Sajnos a kapcsolat megszakadt. Mégiscsak munkahely volt ez mindkettőnknek, és Edit, mint főnök dolgozott is mindig, mint a kisangyal.

És eljött a háromóra. Kicsit ideges voltam, az erkélyről figyeltem, hogy szállingóznak a könyvelőiroda dolgozói a város különböző irányába. Hát igen, Edit tényleg számító volt, ha nem is hideg. Ebben az egyben nem tévedtem vele kapcsolatban, de most miattam csinálta, amit nem vethettem a szemére, mert a bőrömből is majd ki ugrottam örömömben. Aztán három után öt perccel már ott lépdeltem a szomszédos iroda folyosóján. Remegett a lábam, de most nem a félelem, hanem a beígért akció miatt.

Edit az íróasztalán ült fél fenékkel, és már várt rám. Az ajtót sem csuktam be, csak behajtottam, és gyors léptekkel megkerülve a tárgyalóasztalt rohantam a nőhöz, aki lélegzetelállítón szép volt, szebb, mint valaha. Frissen fodrászolt, szőke, göndör fürtök, enyhén átlátszó fehér blúz óriási dekoltázzsal és fehér, csipkés melltartóval, piros miniszoknya, magassarkú szandállal. Na, ilyen rövid szoknyát sem láttam még rajta soha, az öltözék jól kihangsúlyozta a filigrán alakját, de az egész mit sem ért volna, ha nincs az a lábaimról ledöntő, elbűvölő mosolya. Mint egy gyerek, úgy rohantam oda, és úgy öleltem meg, mint akit ezer éve nem láttam, aztán úgy csókoltam meg, mintha az lenne életem utolsó csókja. Edit meglepődött a hevességemen, először mókásnak találta, de pár pillanat múlva rá is átragadt a szenvedélyem, és mohón dugta a nyelvét a számba. Érzékien csókolt, és a lehetetlenül puha teste minden gond nélkül alakult a karjaim szorításában. Csodásan, hajlékonyan simult hozzám, amíg a jövetelem célja eszembe nem jutott, és a felsőtestét el nem toltam. Azonnal tudta, hogy eljött a pillanat. Hanyatt feküdt az íróasztalán, és hagyta, hogy a lábait támasztéknak a kecses bokáinál fogva a széke háttámlájára toljam, és közéjük guggoljak.

A szoknya elég rövid volt ahhoz, hogy pillanatok alatt a csípőcsont felé tornázzam, és máris elém tárult a nő legféltettebb testrésze, a meztelen combok közötti, piros bugyi mögött rejtőző vagina. Maga a tanga valami nagyon átlátszó anyagból készült, hatalmas, nedves folttal üzente, hogy a gazdája izgalmi állapotban van, és átvilágítottak rajta a megduzzadt, sötét szeméremajkak. Tényleg eltűnt a pókháló, a szeméremdomb simasága kikényszerítette tőlem a puszikat. Kicsit kínozni akartam, ha lehet, még jobban felizgatni, pedig a hasa remegett, a lábai meginogtak az első érintésektől, és még csak a combjai belső felénél tartottam. Soha semmiben nem voltam még olyan biztos, mint abban, hogy Edit kívánja az aktust, hát ha lehet, a hatást még jobban fokoztam. A bugyin keresztül szántottam végig először a nyelvemmel a sötét szeméremajkakon. A nő mélyet sóhajtott, mint egy megkönnyebbülés, úgy távozott belőle a levegő. Én persze annyira élveztem, hogy nem is akartam egyelőre továbbmenni. Nyaltam tovább bugyin keresztül, amíg egyszer csak meg nem jelentek a kezei, félre nem húzták a keskeny anyagot, és a tarkómnál fogva bele nem préselte az arcomat a puncijába. Ez így tényleg sokkal kellemesebb volt. Selymes, nedves puncija a testével együtt remegett, és apró csípőmozgásokkal tolta a nő a szeméremtestét közelebb. Szinte hörgésnek hatott a szuszogása, követelőzően nyomták a tarkómat az ujjai, még egy apró sikolyban összegyűlve ki nem szabadultak a testéből a gyönyör hullámai, aztán ernyedten hanyatlott vissza, hogy átengedje magát az orgazmus utáni megnyugvásnak. Ez volt az a meghitt pillanat, amit a gatyámban feszülő péniszemmel még átéltem, aztán jutott csak el a fülemig a kintről beszűrődő nesz, majd ajtó csapódása hallatszott. Edit összerezzent.

– Valaki megláthatott! – lökött szinte félre, és a résnyire nyitva maradt ajtóhoz rohanva kinézett az előszobába.

– Senki… de mégis! Léna itt járt, elvitte a telefonját! – nézett vissza aggódó arccal.

– Nem fogja világgá kürtölni, lehet, hogy semmit sem látott. – mondtam higgadtan, pedig tudtam, hogy a lány távozóban azért nem csukta be a bejáratot, mert tudta, hogy Edit még bent van.

– Fuss utána, beszélj vele! – indított útba Edit sápadtan, és én tényleg rohantam. A megállóban még láttam, hogy kicsit lógó orral felszáll egy villamosra, aztán elszállt minden reményem, hogy a dolgot kimagyarázzam a lány előtt. Mi lesz most? Valami azt súgta, hogy számíthatok Lénára, nem veri nagydobra, hogy a főnöke az íróasztalon hempereg valakivel, persze abban sem voltam biztos, hogy a lány láthatta az aktusunkat. Még visszakullogtam Edithez, aki már az ajtót csukta, és csak annyit mondott a szóáradatomra, hogy holnap meglátjuk. Ideges volt.

Másnap Edit első üzenete hervasztóan hatott.

– Bejött, itt ül kint, de nagyon morcos. Szólni sem merek hozzá, pedig nem is bántott.

– Csúnyán néz rád? – kérdeztem.

– Hát éppen ez az, hogy nem, csak mindenkivel kimért és goromba, csak velem nem. Biztos, hogy tudja! – kesergett Edit, pedig ahogy mondta, hozzá nem volt egyetlen rossz szava.

– Délben átmegyek. – üzentem, mire azonnal jött a válasz.

– Ne gyere, csillapodjanak kicsit a kedélyek!

– Akkor?

– Hagyd békén egy kicsit, majd meglátjuk, mi történik.

– Ok, a fenekemen maradok, pedig úgy szeretnék átmenni.

– Tudom, drága! Sajnálom a tegnapot, neked semmi sem jutott! – és küldött egy halom nevető smylei-t.

– Az nem baj, sokkal jobban élveztem a puncidat, mint gondolod. – erősítettem meg a nőt a tudatban, mennyire sokra tartom az előző napi pajzán kalandot.

– Egy ismétlés? Délután hatkor bevásárolni megyek, akkor összehozhatnánk valami gyors akciót. De sajnos csak nagyon gyorsat, este programom van.

– Bármilyen rövid, sokkal jobb, mint a semmi, hová menjek?

Az aznapi randi azonban meghiúsult. Edit hívott telefonon, pedig korábban azt mondta, hogy a férje ellenőrzi a hívásait, azért kell a csevegő progi. Oké, egy hívás még semmi, majd azt mondja, ügyfél volt. Várakozással telt a nap, még az erkélyes nézelődés is elmaradt, mert féltem, hogy Lénába botlok. Szégyelltem magam a lány előtt, pedig előbb vagy utóbb úgyis a szemébe kell majd néznem, akkor mi a francot mondok?

Másnap reggel alig vártam, hogy Edit üzenete megjelenjen.

– Ma nem morcos, mindenkivel kedves, mindenkivel bájos, de rettenetesen szomorú. Annyira sajnálom. Én tehetek róla. Azt hittem, hozzám sem szól, de valamiért keresi folyamatosan a társaságom. Kicsit felszínes a csevegés, mert érzem, hogy az igazi kérdéseit nem teszi fel, mindenesetre nagyon gyanús!

– Csak azért érzed, mert bánt a lelkiismereted. Vonatkoztass el tőle, és rájössz, hogy semmit sem tud.

– Bár úgy lenne! – elképzeltem a hatalmas sóhajt, ami felszakadt a gyönyörű mellkasából.

– Átjössz hozzá délben? Találj ki valami használható ürügyet! – bíztatott.

– Rendben, hurokba dugom a fejem, hátha megszorítja rendesen, hogy levegőt sem kapok. Megmentesz? – próbáltam tréfával elvenni a nő aggodalmát, mire érdekeset válaszolt.

– Bárkitől, de tőle nem! – intézte el röviden.

És eljött a dél. A gyomromban megint megjelent az a nagy kő, amit sehogyan sem tudtam elkerülni, és félve mentem át a könyvelőirodába. Csak az ajtón kellett belépnem, és az üdvözlő csajok, meg a reménytelen szerelem eléggé elvette ahhoz az eszem, hogy abbahagyjam az önsajnálatot. Határozottnak kellett lennem, nem mutathattam Léna felé a gyengeségemet. A titkárság azonban üres volt. Edit, mintha nem is lenne különösebb közünk egymáshoz, csak kurtán kiszólt, hogy Léna fénymásol a folyosó másik végén, amit szerintem mindenki hallott. Akár meztelen is lehettem volna, úgy tapadtak rám a női szemek, amíg zavartam a folyosón végigkotortam. Gondoltam megvárom Léna első reakcióját, csak utána nyilatkozom.

A kicsi helység üres volt, és a lány lehajtott fejjel ott sertepertélt a fénymásolón, sűrűn cserélgetve az irományokat.

– Szia! – léptem hozzá egészen közel, és kicsit megnyugodva vettem tudomásul, hogy kettesben vagyunk. A lánynak isteni illata volt. Kicsit hivalkodó, édes és bódító. Edit sokkal diszkrétebb parfümöket használt, mégis izgató volt. Ez az orromba áramló buké viszont szerelemre hívott, maga volt a megtestesült felajánlkozás. Rögtön eszembe jutottak Edit szavai, hogy legyek szemtelen, ha kell, és akkor elérhetek valamit. A lány rám sem nézett, csak halkan kérdezett.

– Tegnap hol voltál?

– Tegnap nem jöhettem. – mekegtem. Ennyire számítanak a lánynak az ebédidőben eltöltött ötpercek. Még a végén igaza lesz Editnek, és Léna tényleg puhul. Szerencsére semmi jelét sem adta, hogy tudna a viszonyunkról.

– Hiányoztál. – közölte nemes egyszerűséggel, és tovább cserélgette a lapokat a fénymásolón.

– Komolyan? – kérdeztem hitetlenkedve. Valami mégis csak gyanús volt a színeváltozásában.

– Ma nem kapok ajándékot? – még mindig nem vette a fáradtságot, hogy a szemembe nézzen, és az a hülye helyzet állt elő, hogy a szavai mást mondtak, mint a tettei. Kicsit bosszantott, önkéntelenül mentem át tettlegességbe, és a derekát átfogva magamhoz húztam. Magasabb volt még a lapos szandáljában is, de a csinos derekával gyönyörűen hátrahajolva ügyesen kerülte el a csókra induló ajkaim.

– Ejha, ma nagyon fickósok vagyunk! – derült fel a szomorú képe, és a szemei csillogása elárulta, hogy a mozdulat mégsem volt hiábavaló. A földig érő, elegáns ruhája a mellénél szépen kidomborodott, és ott hullámzott az orrom előtt, de nem akartam, hogy eltévelyítsen a szándékomtól. A szemébe kellett néznem, a nőies bája hiába is csábítgatott.

– Van két jegyem a dumaszínházra. Elvihetnélek magammal? – bámultam a mosolytól kisimult arcát, és a hátán végigsimítva lecsúsztattam a kezem, megmarkoltam a csodaszép fenekét. Semmi jelét nem adta, hogy ellenére lenne, csak a hangjára próbált erőltetni némi közömbösséget.

– Mikor lesz?

– Három nap múlva, vasárnap. Hétre érted megyek. – és ha nem a szűk ruha, az ujjaimat benyomom a farpofái közé, de így csak egy félresikerült próbálkozás maradt a pofátlan mozdulat.

– Megdumáltál. – fordult el, és a lapokat, mintha mi sem történt volna, tovább rakosgatta az üveglapra. Tisztára úgy éreztem, ezzel le is zárta a beszélgetést. Még vettem a bátorságot, végigsimítottam a vastag szálú hajszálain, aztán nagyot sóztam a seggére, és elköszönve leléptem. Éreztem, hogy magában nevet, nem tudta teljesen eltitkolni. Bennem pedig valami óriási erőt ébresztett, és egy új reményt.

Edit délután kíváncsiskodott.

– Na, mesélj már, tud valamit?

– Szerintem semmit, de eljön velem egy randira vasárnap. Úgy érzem, van nála esélyem. Még nem is tudja, mennyire kell nekem. Pont neked írom, még a végén megbántalak. – szabadkoztam.

– Dehogy! Örülnék, ha összejönne. De addig is ma talán szabad leszek egy órára. Legyél este tízkor a házunk előtt, beengedlek a kapun. – tett megint ajánlatot.

– Ki nem hagynám! – küldtem egy nagy csokor virtuális virágot.

Edit mindig pontos volt, hát nekem is illett megfelelően időzítenem. Pontban tízkor, még alig léptem a kapuja elé, már tárult is ki előttem. Valószínűleg már a bokrok közül figyelt, így biztonságban beengedhetett. Csalfa mosollyal nézett ki a szeretőm a zöldövezeti többszintes épület kapuján, majd határozottan rántott maga után befelé, hogy eltűnjek a magas, sövénnyel beültetett kerítés mögött. Csak egy mintás selyemköntös takarta a testét, meg egy egyszerű papucs, de ennek ellenére elragadó volt. Röpke csók után maga után húzott, át a kerten, be a szuperelegánsan berendezett lakásba, és meg nem állt volna a hálószobáig, ahol hangulatvilágításban úszott a hitvesi ágy. Szívesen körülnéztem volna, ha egy kis időt hagy, de csak megmosolyogta a kíváncsiságomat, majd közölte, hogy körülnézhetek hamarosan. Nem teketóriázott sokat, a nyakamba vetette magát, és már hullott is a földre a selyemköntös, hogy a hamvas bőre fehérségével és a kipirult arcával kápráztasson el. És a mellei, az isteni mellek olyan szépen kínálkoztak, hogy a lakás megismeréséről le is mondtam.

– Itt akarod? Ez nem a hálószobátok? – ellenkeztem azért egy keveset. Volt bennem némi tartás az ágyat illetően.

– Itt bizony! – csomagolt ki határozottan, és teljesen beindult a felsőtestem érintésétől. Meglepő energiával döntött a puha ágyra, igyekezett minél hamarabb megszabadítani a ruhámtól. A teste meglehetősen forró volt. Talán az izgalomtól, talán a kánikulától, de a hozzám simuló bőre nem csak a külsőmet égette, hanem csontig hatolva járt át a kellemes meleg. Nagyon élveztem, kis híja volt, hogy el nem ragadott a nő szenvedélye, aki kígyóként tekeredett a testemre, és különös módon kiéreztem, hogy mennyire koncentrál minden érintésével a péniszemre. Ugyan csak apró fogásokkal bűvészkedett, de mennyeien dörzsölte a szeméremdombját a nemesebbik testrészemhez.

Még el sem kezdtük igazán az ölelkezést, máris azon elmélkedtem, hogy az az egy óra mennyire kevés. Edit azonban nem hagyta sokáig, hogy kihasználatlanul teljenek a percek, egy gumit varázsolt elő valahonnan, majd az orrom alá nyomta.

– Szeretnéd? Már teljesen megbízom benned! – suttogta elérzékenyülten. Az érzéseiről nyíltan árulkodtak a szemei, és a boldog arckifejezése.

– Igen. – bólogattam, és megpróbáltam elvenni a kezéből az óvszert, de játékosan elhúzta előlem.

– Majd én! – taszított maga mellé, és gyorsan felém kerekedett. Keményen megmarkolta a farkam, aztán lejjebb csúszott, és ráhajolt. Úgy adott puszit a makkomra, hogy közben a szememet nézte, és a csintalan tekintete nemcsak felingerelt, de meg is nevettetett. Lehetetlen lassúsággal engedte a szájába a farkam kezéből kilógó centimétereit, aztán beleszívott, és nagyot cuppantva felrántotta rajta a fejét. Ezt a mozdulatsort még eljátszotta párszor, pedig én már réges-régen elértem az izgalmam tetőfokát, csak aztán gurította rám az illatos, rózsaszínű óvszert. Honnan tudta, hogy majdnem elélveztem? Abbahagyta a stimulálást, és mellém feküdt, megint átvedlett gyönge kis nőnek, és a csókjaival szédített tovább, de legalább átvészeltem ejakuláció nélkül a fantasztikus oboát.

Éltem a lehetőséggel, és befeküdtem a csodás combjai közé. Enyhén a melleire nehezedtem, épphogy csak az érintés öröméért, aztán előbbre lendültem, hogy a farkam megtalálja az utat a szeméremajkak közé. Nem hatoltam be, csak megízleltettem a lehetőséget, és a drága nő csodás szempillái igent rebegtek, majd lecsukódtak a gyönyörű szemek. Bármennyire nedves volt, még gumin keresztül is forrónak, és nagyon szűknek éreztem. Edit a körmeit a hátamba mélyesztette, és egy nagyon mély sóhaj szakadt fel a tüdejéből. Figyeltem az arcjátékát, és meg voltam győződve, hogy soha korábban még nem éltem át ezt az érzést még nővel. Ő valahogy az egész lényét bele tudta vinni ebbe az együttlétbe. Vagy csak az elfogultság beszélt belőlem, mert tényleg másabb volt, mint a fiatal csajok?

Alig kellett néhányat mozognom, a nő valahogy máris görcsbe feszülve elérte az orgazmust, magával rántva engem is a kielégülésbe, aztán a világ legszebb szempárja kutatta az arcomra vésődő érzéseket.

– Most jólesne egy cigi! – fordult ki alólam, de nem gyújtott rá, csak sopánkodott kicsit.

– Nem akarnál inkább leszokni róla? – mosolyogtam rá, és hanyatt feküdtem közszemlére téve a teliélvezett gumiban lelohadó péniszem. Edit résen volt, és az óvszert ő húzta le. Feltartotta, mint győzelmi ereklyét, és hangosan nevetett.

– Amúgy le tudnék szokni, ha volna valaki, aki rám is odafigyelne. Egyedül gyenge vagyok letenni. – engedte el a sokat sejtető, burkolt felszólítást.

– Én majd gondoskodom az egészségedről! Megtornáztatlak, megnyugtatlak, lelkizek veled, vagy amit csak akarsz. Tudod, ép testben ép lélek. – cirógattam meg az arcát, ő cserébe megsimogatta a nyakam.

– Sosem gondoltam volna, hogy van ennyi gyengédség egy pasiban. Bevallom, félreismertelek, először csak egy idióta nőcsábásznak gondoltalak. – húzta félre a száját bocsánatkérően.

– És mikor gondoltál rám először, ha szabad tudnom az igazat?

– Mikor a csajok elkezdték mondogatni, hogy egy jóképű srác ott sóvárog az erkélyen utánam. Hát bizony le lettél figyelve barátocskám! – csókolt meg újra.

– Kérdezhetek valamit? A férjed? – ki akartam elégíteni a kíváncsiságomat.

– Az egy utolsó szar alak. Kellek neki reprezentálni, meg dekorációnak, de semmi több. Még azt sem mondhatom, hogy eltart, mert nem belőle élek. Minden nap más kurvát hajt, engem meg le sem szar. Fontos vagyok a karrierjének, meg a róla kialakított image-nak, és nem is engedi, hogy kilépjek. Azért kell vigyáznunk, mert kicsinálna téged is, ha megtudná az igazat. Messzire elér a keze, hála a kibaszott politikának.

– Kezdelek érteni, csak az nem világos, miért nem hagyod ott örökre.

– Mert túl sok dolog köt bennünket össze, és tönkretenne, veled viszont boldog lehetnék! – nézett kihívóan a szemembe, aztán egy forró csók után kijelentette, hogy mennem kellene, mert nem akar lebukni.

A sövény takarásában még érzelmesen hozzám bújt, csak aztán nyitott óvatosan kaput. Nagyon óvatos és körültekintő volt, mégis az utca másik oldaláról hallatszó neszre összerezzent. Háromszor is körbekémlelt, mielőtt kiengedett a néptelen utcára, aztán egy puszit dobott, és eltűnt a sötétségben. Egyedül maradtam, és az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy valaki figyel, de azzal magyaráztam, hogy az Edit félelme rám is átragadt, mert egy teremtett lélek, egy imbolygó árny nem volt a közelben.

Másnap reggel Edit elemében találtatott. Egyre- másra érkeztek az érzelmes és kicsit kínosan pajzán ajánlatok. Mit mondjak, hihetetlenül felizgatott, és a válaszok sem estek nehezemre. Kellően felhúzott ahhoz, hogy én is szemtelenül odamondogassak. Imádta ezt a játékot, és az üzletasszonyból fokozatosan lett egy olcsó kis lotyó.

– Csak azt sajnálom, hogy tegnap nem szoptalak le! – jelentek meg a hatalmas, piros betűk a fél képernyőmet beterítve.

– Én meg azt sajnálom, hogy nem basztalak meg mégegyszer. – írtam elvörösödő fejjel, mert a vér elborította az arcomat, és éreztem a forróságot.

– Már keresem a lehetőséget a mai napra, ha más nem, megcsókolhatnál az irodában, ebédidőben. Biztosan találok valami indokot, hogy behívhassalak, Léna meg csak irigykedjen!

– Délben, ha földrengés lesz, akkor is átmegyek.

– Azért csókold meg a szomorkás titkárnőmet, de ne hozz semmit, csak üres kézzel gyere.

Fura volt a kérés, de nem szokatlan. Edit biztosan tudhatott valamit, amit én nem.

Délben Léna csodás mosollyal fogadott.

– Már csak két nap! – figyelmeztetett a színházra, de az öröme mögött valami furcsát éreztem. Kicsit erőltetett volt az egész, ahogyan a személyemet kezelte. Nem volt teljesen őszinte a mosolya, mégis amikor felé hajoltam, az arcát odatartotta, hogy megpuszilhassam. Akár hamis volt, akár nem, nekem óriási örömet jelentett. Mégiscsak ő volt a szerelmem alanya. Edit meg sem jelent a színen, így a csók is elmaradt. Csak később írta üzenetben, hogy este tizenegykor a diósgyőri buszvégállomáson, a Majális parkban találkozhatunk.

Pont Edit volt az a nő, aki soha nem használta volna a tömegközlekedési eszközöket, csodálkoztam is, miért ragaszkodik ehhez, mégis a hely tökéletesen alkalmas volt egy rövid találkozás kivitelezéséhez. A környék csendes, és szinte nappal is néptelen, néhány magánlakás kivételével nem vet arra senkit sem a fene ilyen késői időben. A körülöttem ciripelő millió tücsök és a távolabbról hallatszó békák kuruttyolása között izgalommal telve sétálgattam a buszmegálló sárgás fényében. Már elmúlt tizenegy, de Edit még sehol, unalmamban a menetrendet tanulmányozgattam felületesen. Busz majd valamikor negyven perc után volt várható, de nem siettem. Vártam a kedvest, és kicsit féltem, hogy nem jön el. Mi van, ha közbeszólt a férje? Mi van, ha meggondolta magát, vagy megint fellángolt az iránt az ismeretlen valaki iránt a szenvedélye. Nem, az biztosan nem. Figyelmeztetne, ha így lenne. Editre mindent lehetett mondani, de azt biztosan nem, hogy magasról tenne a fejemre. Kicsit szomorkásan néztem végig az út túloldalán lévő lakásokra. Pár házzal messzebbről nagy dínom- dánom, hangos zene és mulatozás hangja hallatszott. Amikor jobban megnéztem, egy sötéten imbolygó alak közeledett felém a házibuliból jövet, és nem a kivilágított úton közlekedett, hanem a kerítések tövében. Már csak kíváncsiságból is meredten kémleltem, és a valaki egyre határozottabban lépdelt a megálló irányába. Csupán kétszáz méter, de iszonyatos hosszúnak tűnt, mégis örült a szívem. Amint kilépett a lámpafénybe, azonnal tudtam, hogy Edit csodálatos alakja rajzolódik ki előttem.

Kedvesen mosolygott, de a száját féltette, amikor megpróbáltam elésietve csókkal üdvözölni. Lélegzetelállítóan csinos volt, annak ellenére, hogy a haja fel volt valami kontyféle frizurába tekergetve, ami sosem volt a kedvencem. De nem is ez volt a lényeg, hanem a megjelenése. Rövidnadrágos, az ing részével egybevarrott fekete ruhája pompásan passzolt a testéhez, kiemelve a kerek feneket és a karcsú derék minden szépségét. És még ott voltak a mellek, magasra tornázva, mély dekoltázzsal és kilátszó csipkemelltartóval ékesítve. Sokat takart, és mégis keveset. Ettől már csak a fekete harisnyába bújtatott combok izzították jobban a fantáziámat egyre merészebbre. A kopogó bokacsizma pedig sarok nélkül is fiatalosabbá tette a gyönyörű nőt.

– Ne, kérlek, ez most nem csókálló! – hárította el az első közeledésemet, és inkább magához ölelt, kárpótolva a hiányérzetemet. Így a ritka szépen csillogó, ciklámen színű ajkai érintetlenek maradtak, csak a szeme tüzelt forrón csillogva a gyenge lámpafényben. Hátrafogott hajjal kirajzolódott a nem mindennapi arcéle, a kicsi fülei, és egyetlen mosolya elég volt, hogy a lábaim megremegjenek.

– Azt hittem, már nem is jössz! – vetettem a szemére.

– Itt vagyok, csak picit késtem. – vágott fancsali képet oldalra billentett, bocsánatkérő arckifejezéssel.

– Gyönyörű vagy! – bámultam a világosbarna szemeit, megmosolyogtam a lehetetlen hosszú műszempillákat, és gusztáltam a levegőbe csücsörítő ajkait.

– Olyan édes vagy, de ha jól belegondolok, most is csak szívatlak, pedig nem ezt érdemelnéd. – váltott komolyra.

– Mivel szívatsz? Itt vagy, ölellek, és ennyi nekem pont elég. Nem mindennapi nő vagy, már az is megtiszteltetés, ha megfoghatom a kezed.

– De most sem tudok lefeküdni veled! Az idióta férjem rám kényszerítette ezt a hülye göncöt, pedig egy csini kis minit már elő is készítettem, direkt neked. – sütötte le a szemeit.

– Ebben a ruhában olyan csini vagy, hogy felfallak a szememmel. Nagyon tetszel, és nem érdekel, hogy ma sem szexelünk. – füllentettem – Mondtam, hogy annyi is elég, ha itt vagy mellettem. – nyugtatgattam, mert látszott rajta, hogy kicsit ideges és feszült.

– Gyere, helyezkedjünk kényelembe! – vonszolt maga után a padhoz, majd leültetett, és a bal oldalamon mellém ült, de nem a padhoz, hanem a hátával a mellkasomhoz dörgölőzött.

– Gondoltál már arra, hogy ha holnap Lénával összejöttök, engem soha sem fogsz többé keresni?

Váratlan volt a kérdése. Épp azzal voltam elfoglalva, hogy a nyakába dugva az orrom az édes parfümjét szagolgattam, és igyekeztem minél diszkrétebben átölelni.

– Nem, vagyis igen…, úgysem jön össze. Miért erőlteted? Nem értem! – lihegtem a nyakába, mert szilárd meggyőződésem volt, hogy Léna csak barátként tart majd velem, és a találkánkat mindennek, csak randinak nem nevezhetem. Már régen elkönyveltem, hogy a vonzalmam célpontja számomra elérhetetlen. Edit viszont itt volt, szép kilátásokkal kecsegtetett, és napról napra egyre jobban megszerettem. Nem csak a szépségéért, meg a testéért, hanem mert a kedvessége tündérivé tette.

– Neked másra van szükséged, egy állandó partnerre, egy biztos pontra az életedben. Rám maximum a szexben számíthatsz, amire nem vagyok túl büszke. Eddig is csak az önzésem vezetett ide, nem lett volna szabad kikezdenem veled. Valamiért nem bírtam ellenállni a kísértésnek. – sóhajtott egy hatalmasat, mélyről jövőt és panaszost.

– Megbántad? – rázkódtam össze belegondolva a nő szavaiba.

– Dehogy, egy percig sem, mert nagyon klassz pasi vagy, de féltelek, magamtól féltelek.

– Akkor ne beszéljünk most erről, majd holnap eldől minden! Lehetnél egy kicsit vidámabb, imádom, amikor mosolyogsz, és azt is, ha a jókedv csilingel a hangodban. – szorítottam magamhoz, hogy levegőt is alig kapott.

– Lehet, hogy most szenvedni akarok, de ne maradjanak azért kék foltok rajtam! – nevette el magát, és hátra nyúlva édesen belekapaszkodott a nyakamba, a másik keze meg a combomon szántott végig, amitől a golyóim kezdtek táncolásba, és azonnal megkezdődött a merevedésem.

– Akkor mit csináljak? Dugjalak seggbe? Attól biztosan szenvednél! – haraptam a nagy karika fülbevaló fölött a fülcimpájába, a kezem meg nem véletlenül rátévedt az ágyékára. Nadrágon keresztül nem volt túl nagy élvezet simogatni, de maga a tudat, hogy széjjelebb rakta a lábait mámoros örömmel töltött el.

– Ne simogass, mert átázok, és az ciki lenne! – szorította a puncijára a kezem, ezzel szemben ő fél kézzel ügyesen húzta le a sliccem, és már nyúlt is be a nadrágomba, hogy a péniszem ügyesen kiszabadítsa, mielőtt teljesen megkeményedne.

– Azt mondtad, nem szexelünk ma! – nyögtem nagyot összerándulva a finom keze gyengéd szorításában. Az érintésétől az izmaim össze- összerándultak.

– Nem kefélünk, de attól én még kiverhetem neked, vagy nem? – fordította a fejét hátra, hogy incselkedve belenézzen a szemembe. Ez az ellenállhatatlan tekintet és persze a farkamra markoló keze nem hagyott erőt, hogy ellenvetésem legyen, ő pedig élvezte, hihetetlenül élvezte. A lélegzetvételei még az enyémnél is gyorsabbak lettek, ahogy felizgult a saját tevékenységétől.

– Át fogsz ázni! – figyelmeztettem nyugalmat erőltetve.

– Már nem érdekel. Képzeld, mennyire áztam volna át, ha belém élvezel. Egész nap azt tervezgettem, hogy most lefekszem veled, aztán ha visszamegyek a hülye buliba, csak annak fogok örülni a legjobban, hogy a spermád csorog belőlem. Tudod, mennyire szeretnék úgy a pofájukba nevetni, hogy közben téged érezlek a combjaim között? – vigyorgott, és a lámpafényben is látszott, mennyire kipirult, de rendíthetetlenül dolgozott a farkamon.

– Sokáig tartana levetkőznöd? – vetettem fel az ötletem, de tisztában voltam a válasszal, hiszen egy minit csak felhajt az ember, de a nadrágot nem veheti le, főleg ezt a fazont nem a felső levétele nélkül.

– Túl soká, de benyúlhatsz a sliccemen, és simogathatsz kedvedre! – sóhajtott nagyot remegő ajkakkal – Nem tudom, mi van velem, ha a közelemben vagy, egyszerűen begerjedek, pedig azt hittem, férfi már soha nem vált ki belőlem ilyen érzéseket. Csodálatos, izgalmas, meg minden… – simogatta tovább a megkeményedett péniszem. Tisztára úgy csinálta, mintha most tanulmányozna először egy férfi hímtagot. Lassan, kéjesen húzogatta a bőrt, és a lámpafényben kitartóan figyelte, milyen rugalmasan, ugyanakkor milyen keményen simul a kezébe. Kicsit le is feszítette, amitől még kéjesebb érzések áramlottak a testembe, aztán megkezdődött a megállíthatatlan feszülés, és néhány pillanat múlva egy vulkán erejével beindult a magömlésem. Edit nevetve leste, hogy az újabb és újabb lövések milyen messzire repülnek, hogy fénylő foltot hagyva a járdán befejezzék a földi pályafutásukat. Az utolsó cseppeket még egy enyhe szorítással kipréselte, az ujjaival letörölte, aztán kéjesen a képembe bámulva megcsókolta az ujjait. Nem tudom, mit akart a tudtomra hozni, de ledermedtem a látványtól. Mi lehet még ebből, ha már most ilyen messzire merészkedik? Edit azonban nem hagyott időt az elmélkedésre, közelebb hajolt, és nagyon óvatos puszit adott a számra. Vigyázott a rúzsra, a piros festék mögé bújtatott ajkai alig érintették az enyéimet, de még így is éreztem a sperma sós ízét a nyelvemen.

– Ha nem vigyázol, még a végén belédszeretek, akkor megnézheted magad! – duruzsolta a nő szeretettel, és a tekintetünk összeolvadt. Nem tudom, miért mondta, amikor tisztán éreztem, hogy már szeret, ha nem is így közölte, a mosolya elárulta a benne munkálkodó érzéseket.

– Ha nem vigyázol, én már akkor is kicsit belédzúgtam, nincs perc, amikor ne gondolnék rád, nincs álmom, amiben ne lennél benne, és nem létezik, hogy most meg ne simogassalak! – ültettem háttal az ölembe, és a lábait terpeszbe kényszerítve kigomboltam a rövidnadrág gombjait. Még így is nagyon szűk volt a kezemnek, mert ahogy benyúltam, a bugyi és a harisnya, na meg a nadrág feszülő szélei keményen ellenálltak. Alig- alig tudtam simogatni a punciját, hát a könnyebb megoldást választottam. A középső ujjam könnyedén siklott a nő nedves hüvelyébe, a szeméremtest többi részét pedig csak letakartam a tenyeremmel, és nagyon kicsiket remegtetve izgattam. Edit elterült rajtam, és olyan beleéléssel fogadott magába, mintha a világ legkellemesebb érzését nyújtanám. Viszont az apró mozdulatoktól a petting is nagyon hosszúra nyúlt. A nő pedig megadóan feküdt rajtam, és gyűjtötte magába az apró örömöket. Nem nagyon láttam az arcát, csak profilból, lecsukott szemei és az arcizmok játéka mindent elárult, kivéve azt, amire gondolt. Nagyon el voltam foglalva a simogatással, amikor a nőből kibukott egy név, mintha a partnerét akarná becézni.

– Léna… – nyögte két mély sóhaj között, amin teljesen megütköztem egy pillanatra.

– Tessék? – hagytam félbe az ujjazást, mire Edit kivágta magát egy frappáns válasszal.

– Azt akartam mondani, hogy Léna biztosan élvezné, ha őt simogatnád! – nyíltak ki a szemei és elbámult a sötét éjszakába. Kicsit fura volt a szájából hallani, de elfogadtam a magyarázatot, bár egy undok gondolat mégis a fejemben maradt. Elgondolkodva simogattam tovább újabb sóhajokat kicsiholva.

A megálló melletti park bozótjából valami furcsa visítás hallatszott a tücskök folyamatos lármájában, aztán csörtetés. Arra gondoltam, hogy női sikoly, de annyira rövid és elfojtott volt, hogy elveszlett a felismerhetetlenség homályában. Az út szélén megjelent egy sündisznó, így nem is kerestem tovább a hang eredetét, lefoglalta a figyelmem az Edit csodálatos puncija.

Nehezen élvezett el, de annál csodálatosabb érzés volt érezni a teste rándulásait. Viszont ott motoszkált a fejemben, miért kellett a legmeghittebb pillanatokban éppen Lénát emlegetnie. Sajnos a Plátói szerelem miatt vegyült egy kis lelkiismeret furdalás is az örömömbe. Edit lassan összeszedte magát, rendbetette a ruháit, mint ahogyan én is, aztán leguggolt előttem, és a térdeimre támaszkodva, szomorkodva nézett a szemembe.

– Attila, ígérd meg nekem, hogy ha holnap nem jössz össze Lénával, én leszek az első, akit felhívsz. Megteszed? Bármennyire is szeretném, hogy boldog légy vele, legalább annyira szeretném, hogy maradj velem.

– Bármi történik, megígérem, hogy felhívlak. De ne izgulj, szerintem nem veszítesz el. Léna csak barátkozik velem. – vigyorogtam bíztatóan, mert tényleg ez volt a meggyőződésem.

– Két hét múlva, ha semmi nem jön közbe, lesz egy szabad hétvégém, amikor két napig kettesben lehetnénk. – csillantotta meg a lehetőséget, és a kérdőn forgatott szemei mögött megéreztem a féltékenységet.

– Ha csak egy mód van rá, és a holnapi nap tényleg nem jön össze, mindenképpen ott leszek! – dugtam a homlokom az övéhez, és igyekeztem megsimogatni a bánatossá savanyodott arcát.

– Mennem kell, már észrevehették, hogy eljöttem! – pattant fel. Még odahajolt, megölelt, aztán sietve elindult az úton visszafelé a buliba.

– Mit fogsz mondani, hol voltál? – kérdeztem utána.

– Bagózni voltam. – mosolygott vissza, és szaporázta a lépteit. Elnéztem az isteni lábait, és legszívesebben sóvárgóan szaladtam volna utána.

– Nincs is nálad cigi!

– Úgysem veszik majd észre. – fordult vissza még utoljára, aztán átment az úton és kikerült a lámpafény hangulatos fényéből.

Már csak a buszra kellett várni. Felálltam, nyújtózkodtam egy nagyot, aztán körbefordultam. Egy pillanatra odanéztem a süni hűlt helyére, aztán távolabb kezdtem figyelni a sötétben kirajzolódó bokrokat. Az egyik mintha mozgott volna a homályban, de betudtam az éjszaka, képzeletem sugallta, tudat alatt látni vélt árnyjátékának.

Szorongva, feldúlt lélekkel lépkedtem fel a lépcsőkön, amelyeken annak idején Léna olyan megalázóan utasított vissza. Már magam sem tudtam, akarom-e egyáltalán a találkozót, de nem léphettem vissza. Egyébként sem vagyok olyan ember, aki az adott szavát megmásítja. Edit gondoskodott róla, hogy ne tudjam kiverni a fejemből, és az érzelmeimet alaposan felkavarta. Neki nem tudtam ellenállni, a másik lányra meg rettenetesen vágytam. Az vigasztalt, hogy Léna felé nem köteleztem még el magam, és itt volt az alkalom, hogy tisztázzam vele a dolgokat. Erősen hajlottam arra, hogy megszilárdítsam a barátságunkat, és felhagyjak a vágyálmaim beteljesíthetetlen kergetésével.

Az ajtót egy nagyon szimpatikus öregúr nyitotta ki. Barátságosan invitált beljebb, és az előszobában hellyel kínálva nekem is esett a helyes kis feleségével egyetemben. Lénától csak egy kurta kis köszönésre tellett, aztán folytatta a készülődést, még egy puszit sem pazarolt volna a kedvemért, ami rosszul is esett. A szülei viszont annál kedvesebben üdvözöltek, és kínáltak mindennel, süteménnyel, itallal, üdítővel. Marha kíváncsiak voltak, és pár perc alatt szerettek volna megismerni, mielőtt még Lénával lelépek. Szórakoztatóak voltak, és mi tagadás, én is különös figyelemmel viseltettem irántuk. Egyszerű pórnép, mégis kedves és barátságos arcot vágva szórakoztattak. Le nem hervadt volna a mosoly az arcukról, és természetesnek vették, hogy én vagyok Léna udvarlója.

Az asszony nem rejtette véka alá a mondanivalóját.

– Nem illene rendesen felöltözni? – kérte számon a lányát, amikor az megjelent egy furcsa ruhában, ami igénytelenségről árulkodott. Se csinos, se szexi, se szép, csak egy szerencsétlen, térdig takaró rongy, amit egyetlen nőn sem láttam volna szívesen. Szíven ütött, ezzel a szereléssel nekem üzent. És nekem szólt az is, hogy a haját a feje tetején kontyba fogta össze, amitől még magasabb lett, de ha ez még nem lett volna elég, társított az idétlen szereléséhez egy vastagtalpú, magassarkú cipőt. Szó se róla, ez az egy darab most éppen nagyon divatos volt, de a lány nem azért vette magára, hogy imponáljon, hanem azért, hogy a kettőnk közötti különbséget kihangsúlyozza. Kicsit rosszul esett, de azért sem szóltam, csak bárgyún vigyorogtam, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne.

Alig tudott menni a magassarkú cipőben, én meg direkt nem adtam meg neki azt a biztonságot sem, hogy akárcsak a kezembe is kapaszkodhasson biztosíték gyanánt. Úgy mentünk egymás mellett, mint két idegen, és kicsit bosszankodtam, hogy ennyire nyíltan adta tudtomra, mennyire nem akar tetszeni. Még kapóra is jött pedig, legalább nem kellett a kettőnk között kialakult helyzetről beszélgetnünk. Helyette a szüleiről faggattam, mintha az jobban érdekelne, és a körülményekhez képest nagyon jót beszélgettünk. Kíváncsi lettem volna, ő hogyan érzi magát abban a szerencsétlen ruhában, de már csak azért sem hoztam szóba. Még jó, hogy a színház közelsége megmentett a kínosabb eszmecserétől.

Az első félóra eseménytelenül telt. Tulajdonképpen nem is szerettem a dumaszínházat, ahol a legtöbbször trágárságba csomagolt viccekkel próbálják pótolni a színészi tehetséget. Léna viszont élvezte, nagyokat nevetett mellettem, én meg már csak azért is próbáltam fapofával végigülni az előadást.

Jött egy lány. Huszonéves forma, csinos, meglehetősen szókimondó, és nem túl szemérmes. Az első poénok után magyarázott valamit, hogy minden alkalommal keres egy párt, aztán végignézett a közönségen és kiszúrt bennünket.

– Sziasztok, ti ott a harmadik sorban, a magas lány és a szomorkás barátja! Bemutatkoznátok nekem? – szólított. Hogy a Léna magassága, vagy az én unalmas képem volt az apropó, az már mellékes, a lényeg, hogy mi kerültünk a hallgatóság figyelmébe.

– Attila. – álltam fel.

– Léna. – követte a példám, és felegyenesedett mellettem.

– Anita vagyok, ha még nem ismernétek. Jól gondolom, hogy ti egy pár vagytok? – tette fel a színpadon álló csaj azt a kérdést, amit a legjobban szerettem volna elkerülni.

– Együtt vagyunk itt, de nem vagyunk egy pár. – válaszoltam.

– Léna? – nézett várakozva Anita, hátha megerősítést kap.

– Nem vagyunk egy pár, csak barátok. – biztosított Léna az igazamról, de Anita nem hagyta ennyiben.

– Megkérdezhetem miért nem? Láttad már milyen szerelmesen néz rád szegény csórikám? Észre kellett venned, ha én ilyen messziről kifigyeltem. – a nézőtéren nem maradt el a hatás, ezer és ezer helyről hallottam a kuncogást. Léna elvörösödött, de kivágta magát.

– Tudom, hogy szerelmes. – rándított a vállán vigyorogva, de nem nézett volna rám, pedig én tényleg azzal a sóvárgó tekintettel vágytam a pillantásait.

– Attila? – kérdezett a színpadon álló lány. Magyarázatot várt.

– Egyszerűen nem jövök be neki, nincs ebben semmi rendkívüli. – válaszoltam, mert szerettem volna túl lenni a kínos beszélgetésen, de Anita nem így gondolta.

– Na ebbe alaposan beletenyereltem! – szórakoztatta a közönséget, majd megint a mellettem feszengő lányhoz intézte a szavait.

– Léna, megtudhatnám miért nem? Mi kivetnivalót találsz ebben a jóképű hapsiban? Talán nem udvarol elég lelkesen? Vagy rossz a természete?

A mellettem álló lányt valami idegesség fogta el, és ahelyett hogy kitért volna a kérdés elől, felém fordította a fejét, és visszakérdezett.

– Nem látszik? – körülöttünk felcsendült a megalázó röhej.

Anita tovább kíváncsiskodott.

– Attila, te milyen magas vagy?

– Száznyolcvankettő. – ingattam a fejem. Legszívesebben eltűntem volna szégyenemben, de a közönség jól szórakozott, és Anita csak tovább szította a tüzet.

– És te, Léna? – mosolygott a szőke égimeszelőre. Szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.

– Százkilencvennégy. – vágta oda büszkén és megint felvette a királynői, dölyfös testtartását, az orrát magasabbra emelve kihúzta magát.

– És szerinted ez manapság számít valamit? – érdeklődött Anita, mire kínos csend lett. Léna nem válaszolt, de látszott rajta, hogy majd megfolytja a méreg, amit próbál közömbösséggel palástolni. És a nő a színpadon belökött egy újabb adut.

– Már ne is haragudj, de első gondolatom az volt, hogy túl kicsi lehet az Attilának? – utalt a méreteimre, de hiába vigyorgott, az egészet nagyon megalázónak éreztem. Persze a nézőtér hangos röhögéssel vette a lapot. Léna viszont amíg én égtem, elmosolyodott, majd óvatosan bólogatott. Nem hiszem, hogy meg akart volna sérteni, de a színész malmára hajtotta a vizet, aki viszont nekem megkegyelmezett, és irányt változtatott.

– Léna, te nagyon szép lány vagy, eljönnél velem egy randira?

A barátnőm elsápadt, és tagadólag megrázta a fejét.

– Miért nem? Mert nekem akkora sincs, mint az Attilának? Eddig mindenki azt mondta, az ágyban jó vagyok! – kivárta a hatást, amit a közönségből kiváltott, aztán stílust váltott.

– Bocsássatok meg, az egész csak a hecc kedvéért volt. Természetesen nincs abban semmi rossz, ha nem vagy a srácba szerelmes, és Attila, tőled is bocsánatot kérek a méreteid taglalása miatt. Azt hiszem, mindenki kíváncsi lenne itt a teremben! – poénkodott megint a helyzet adta lehetőséggel.

– Természetesen jár nektek a következő előadásra szóló ingyenjegy, az öltözőmben átvehetitek! – intézte a szavait hozzánk a közönséget körbekémlelve, és néha ugyan vissza- visszanézegetett, de nem folytatta tovább az égetésünket.

Az előadás után Léna menekülőre vette a figurát. Eszébe sem volt, hogy átvegye az ingyenjegyeket, vagy hogy ezáltal találkozzon a kedvenceivel. Sértődötten, és szomorúan, lehajtott fejjel menetelt mellettem, félre sem nézve, és a gondolataiba temetkezett. Csak azért nem rohant el, mert a magassarkú cipőjében nehézkesen lépkedett. Én is csak azt vártam, hogy az emberek szétszéledjenek, hogy beszélhessek a Léna fejével. Úgy éreztem, rám is haragszik, nem csak az Anita személyeskedő, kicsit szemét kérdéseire.

– Áruld már el, most mi bajod van? – fogtam meg a karját, hogy észrevegyen, amikor befordultunk egy sarkon, ahol a késői időben a néptelen utcán csak távoli autózúgás és az árnyékunk követett minket.

– Az, hogy minek jöttem veled ilyen helyre. Akkora fasz vagy, hogy nem védtél meg, egy gyáva kis fasz! – vágta hozzám ingerülten. – mérgesen ráncolta a homlokát, és a ki nem mondott szavak csak egyre gyűltek benne és kiíródtak a képére, de csak motyogott valamit magában, és indult tovább, engem faképnél hagyva.

– Te beszélsz? Te adtad a szájába az ötletet! Ki a fene példálózott a méreteimmel? – fakadtam ki, mire visszanézett.

– Csinálhattál volna valamit, egy rendes pasi visszaszólt volna a szemétnek, de hát te nem vagy rendes, egy alamuszi gyáva nyúl vagy, egy erélytelen kis pöcs, és ráadásul gyenge. – toporzékolt sértegetve az önérzetem. Kicsit sajnáltam is, hogy így kibabrált vele a csaj, de kicsit meg is érdemelte, most meg rajtam tölti ki a bosszúját. És hogy ne verje el rajtam még jobban a port, bizonyítanom kellett. Gyáva vagyok? Csak tisztelettudó és kicsit szemérmes. Erélytelen vagyok? Hogy legyek vele erélyes, akarata ellenére erőszakoljam meg? És még gyengének is tart? Milyen értelemben? Fizikailag? Egyre nőtt bennem az indulat, ami tettekhez vezetett.

Odaléptem mellé, és mielőtt tiltakozhatott volna a derekánál fogva megragadtam, és átfogva a térde felett az ölembe emeltem. Nem volt könnyű eset, de feltüzelt a méreg, és valamit tennem kellett, hogy ne maradjanak bennem rossz érzések a fejemhez vágott degradáló kijelentései miatt. Már tudtam, mit teszek, gyors léptekkel indultam a Népkert felé. Sietnem kellett, mert a lány közel hetven kilóját nagy kihívás volt ölben elcipelni a fél kilométerre eső fák közé. Az agyam is lázasan dolgozott, tervezgette, mit fogok majd mondani, merthogy az egész csak amolyan ráijesztésnek indult, eszemben sem lett volna a tettlegességig eljutni, vagy erőszakoskodni. Léna egy pár méterig kapálódzott.

– Mi a fenét csinálsz? Tegyél le! – ripakodott rám, de csak annyit ért el, hogy löktem rajta egyet, hogy magasabbra emeljem, és jobb fogást vegyek, aztán cipeltem tovább.

– Tegyél már le, segítségért kiáltok! – bámult a szemembe, de valahogy ezt már nem éreztem igazán fenyegetésnek.

– Kiabálj, ha akarsz! – sziszegtem, mindenre el voltam készülve. És Léna nem kiabált, egyre szelídebben bámult a képembe, majd halvány mosoly jelent meg a gyönyörű arcán, és egy idő után átkarolta a nyakam.

– Tudod, hogy ez már erőszak? – tért vissza a pajkos énje.

– Nem érdekel, ezért még talán nem ültethetnek le. – folytattam az utat, és láttam, hogy a lány a komor képemet látva elbizonytalanodik a szándékomban.

– Már azt is tudod, melyik fánál fogsz megerőszakolni? – próbálkozott kicsit pajzán felhanggal. Talán egy kis feszültség is volt a hangjában, de mosolygós maradt. Talán abban bízott, hogy amíg a parkba érünk, megnyugszom, és a lágy szavaitól térek jobb belátásra?

– Nem foglak megerőszakolni, megnyugodhatsz! – lihegtem kicsit fáradtam. Még csak félúton jártam, és már majd leszakadt a karom a nő súlya alatt.

Léna vágott egy furcsa grimaszt. Valami szöget üthetett a fejében, mert egy pillanatra elkomorult, és hosszú métereken meg sem szólalt.

– Haragszol a ruhám miatt?

– Ha azért vetted fel, hogy bosszants, akkor elérted a célodat, de ha egy rongyos lepedőt tekernél magadra, akkor is gyönyörű maradnál. – vágtam oda foghegyről az érzelmeimet takargatva. Érezze már, hogy neki sem szabad mindent csak úgy kimondania.

– És a cipőm? – fogta vissza a nevetést, szórakozott a makrancos ábrázatomon.

– Az szexi, és egyáltalán nem érdekel, hogy magasabb vagy. Hamarabb beszélgethetsz Szent Péterrel. – fintorogtam mogorván, pedig a szavaimmal dicsértem. Az egészből szerintem semmit sem értett, csak a sértődöttségem próbálta enyhíteni.

– Na és mekkora a farkad? – vigyorodott el ismét, és hogy ne hozzon akkora zavarba, a vállamhoz hajtotta a fejét. Körülbelül úgy csinált, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

– Nem tudom. Tizennégy, tizenöt centi? Még sosem mértem. Azt hittem, ez nem számít annyira a nőknek, veled ellentétben.

– És miből gondolod, hogy nekem az számít? – a kérdése kicsit rosszallóra sikeredett.

– Te magad jelentetted ki egy csomó ember előtt! Már nem emlékszel? A lépcsőházban azzal kezdted, hogy kicsi vagyok, de az nem fájt annyira, mint most a színházban. – lépkedtem tovább, és játszottam a sértődött figurát. Tényleg haragudtam. Pedig milyen fantasztikus érzés volt a karjaimban tartani a bestiát! De ez az érzés is múlóban volt, mert még hosszú méterek hiányoztak a parkig, és a karom kezdett remegni a lány súlya alatt.

– Tegyél le, nehéz vagyok! Nagy a seggem, de járni még tudok. – próbálkozott még egy kört futni, de válaszra se méltattam.

Lénának eszébe sem jutott bocsánatot kérni, csak elhallgatott kis időre, amit nem is bántam. Letettem volna, de annyira dolgozott bennem a bizonyítási vágy, hogy megbirkózzak a kitűzött feladattal. Egyszer végre én akartam fölényesen beszélni a csajjal. Már csak azért is bevittem a parkba, és ott végre óvatosan letettem egy padra.

Majdnem keresztülhúzta a számításaimat, mert továbbra is fogta a nyakam, nem engedett el, csak bújt belém, mintha ezzel kért volna bocsánatot. A csuklóját kicsit erősebben megfogva mégis kihámoztam magam.

– Ennyi elég volt belőled, már teljesen kiábrándultam! – közöltem megerőszakolva magamat, és gyorsan elfordultam, ne lássa az elérzékenyüléstől könnyes arcomat. Sietősen távoztam.

Az első néhány lépésben még arra gondoltam, hogy pár méter után visszafordulok, de a lány a meghökkenéstől néma maradt, csak később szólt panaszos hangon utánam.

– Attila! – hangzott a kérlelő hangja, hogy a szívem szakadt belé, de azért is meneteltem tovább eltökélt szándékkal. Jó lesz nekem az Edit, Léna süljön a saját zsírjában. Még csak visszanézni sem akartam, nehogy a lelkemben érzett fájdalom miatt meggondoljam a dolgokat. Már akkor is igazán szerettem, nem ámíthattam magam, de egy ilyen nő tönkretette volna hosszútávon az életem. Kitartóan meneteltem, és figyeltem, hogy a cipője sarka hogy kopog mögöttem. A mutatósnak készült darabok nem pont sietős léptekhez készültek, szegény lány meg amúgy is nehezen alkalmazkodott a lapos cipők után a vagány viselethez. Csendesedtek a hangok, aztán el is tűntek. Nehezemre esett nem visszafordulni, de nem is kellett, mert egyszer csak megjelent mellettem a lány mezítláb, kezében a topánkákkal, és a vállamra téve a kezét könnyes szemmel tartott vissza. Láttam, hogy küszködik a mondanivalóval, hát még tovább szívattam.

– Én most bemegyek ebbe a klubba, és örülnék, ha nem lennél itt, mikor kijövök. – néztem rá csúnyán, amitől visszahőkölt. Átkoztam magam, mert nekem jobban fájt, mint neki, de nem panaszkodott, csak potyogó könnyekkel a nevemet hajtogatva kérlelt jobb belátásra, aztán beléptem a bárba, ha már kapóra jött, és eltűnhettem álmaim nője elől.

Nem tudom, mit csinált, meddig állt ott, és kimenni sem akartam túl hamar. A bánatomat két sörbe fojtottam, de ahelyett, hogy ez segített volna, csak még mélyebbre taszított az önsajnálatba. Kevesen voltak, és azok is csak férfiak, de alig néztem körül, a gondolataim a lány körül forogtak. Magamba zuhanva gyűrögettem az asztalterítő szélét, és a szerencsétlenségemen fanyalogtam, amíg eszembe nem jutott Edit. Nem mintha sokat segített volna, de megígértem, hogy amint tudok valamit, tájékoztatom, hát felhívtam, bízva abban, hogy a férje nem balhézik majd.

– Szia Edit! – szóltam a telefonba, mikor az első csörgetés után a nő már fel is kapta azt. Ebből arra következtettem, hogy nagyon várta már a hívásomat.

– Szia kedves, úgy hallom, valami nagy baj van! – következtetett azonnal a hangomból ítélve, és várta, hogy nyilatkozzak.

– Nagy baj nincs, megmaradok neked, legalább nem fog a lelkiismeretem bántani a kettősség miatt. Léna előbb csak szopatott, hogy vegyem észre magam, a színház meg egy kabaré volt. Egy csaj a színpadon porig alázott, aztán amikor Lénával ezen kicsit vitatkoztunk, akkor eldöntöttem, hogy abbahagyom, nem járok többé utána. A baj csak az, hogy nagyon fáj, hogy megbántottam, ráadásul most ő fut utánam. Szerintem most is odakint vár, mert bemenekültem egy nightclub-ba.

– Szegény! Mondanám, hogy én nem bánom, de nemcsak téged, őt is sajnálom. Tényleg nincs rá esély, hogy helyre jöjjenek a dolgok? – suttogta aggódó hangon.

Nem válaszoltam, arra gondoltam, kinézek az útra, és meggyőződök róla, hogy Léna ott van-e még. Fel is álltam az asztaltól, kisompolyogtam, de a lány már nem volt sehol.

– Már elment, megkönnyíti legalább a dolgomat, de csak még szarabbul esik, hogy így engedtem el. Sírt, és folyamatosan szólongatott, de én nem figyeltem rá, amikor kellett volna. – bosszankodtam, és tényleg gyalázatosan éreztem magam Léna miatt.

– Bántottad?

– Csak elfordultam tőle és duzzogtam.

– Megadom a számát. Felhívod? – kérdezte Edit

– Nem tudom! Add meg, de még gondolkodom. Jó lenne legalább megbeszélni vele a történteket, még ha nem is viszonozza az érzéseimet. Ki szeretnék békülni vele, ne maradjanak rossz érzések benne. Csak ártottam neki!

– Ne vedd annyira a szívedre! Eljönnél hozzám vigasztalódni? Feri ma nincs itthon. Egy kis időbe telik, amíg kiderítem, merre jár, majd hívlak, ha biztosat tudok. Valószínűleg megint pesten van és kurvák után szaladgál, de annál jobb, csak csinálja gyakrabban, hogy megvigasztalhassalak. – olyan kedvesen mondta, hogy el is hittem, miattam örül annyira. Tőle kitellett, hogy szép szavakkal és forró ölelésekkel dédelgesse egyszerre a testem és a lelkem.

– Nem lennék, most jó partner… – sóhajtottam nagyot.

– Én már annak is örülnék, ha láthatlak! – csillantotta meg előttem a vágyait, és kicsit el is érzékenyültem. Edit kétségtelenül egyre jobban szeretett. Mint mondta, nem belém volt szerelmes, mégis valahogy biztos voltam abban, hogy rajtam kívül nem részesít senkit a kegyeiben. Sokszor nem értettem. Az elején nem tudtam mire vélni a kislányos távolságtartását, és nem értettem a titkolózását sem. Ellenben napról napra egyre bizalmasabb, és egyre közlékenyebb lett. Mi ez, ha nem szeretet?

– Örömmel megyek, ha lehet! A karjaidban biztosan jobban érezném magam! – ábrándoztam, és tényleg a testére gondoltam, elképzeltem, ahogyan a forró bőre végigperzseli az enyémet, és gyenge kezei olyan édesen simogatják a fejem két csók között.

– Ok, küldöm a számot, és felhívlak, ha jöhetsz. Beszélj addig Lénával, ígérj fűt- fát, ha kell, csak békülj ki vele. – beszélt a lelkemre anyai gondoskodással, aztán még belesuttogta a telefonba, hogy „szeretlek”, és bontotta a vonalat.

Milyen édes! Van még nő, aki így beszélne rá egy másikra, miközben magának akar? Bármennyire sántított is a gondolat, emlékeztem Edit magyarázatára, ő csak a szeretőm lehet, se több, se kevesebb. Hogy én nem tudnék osztozkodni egy nőn egy másik férfival, az holtbiztos, de egy nő ezt valahogy lelkileg másképpen éli meg. Sosem fogom megérteni a nőket, különösen Lénát nem.

Megérkezett a Léna száma sms-ben, de én csak bámultam rá ledermedve, nem volt igazán erőm, hogy megcsörgessem. Hajlamos lettem volna halogatni, és már majdnem el is döntöttem, hogy inkább másnap személyesen keresem meg, amikor a bár ajtaján egy csinos nő jött be. Úristen, ez Léna! Csak ezért figyeltem oda, mert a vonzó nőre kiéhezett vendégek egyből vagy elcsendesedtek, vagy hangosan adták a lány tudtára a vonzalmukat. Volt, aki fülsértőt füttyentett.

Léna, a gyönyörű Léna világosszürke miniruhában, fehér kistáskával a vállán egy pillanat alatt körülnézett, és felém vette az irányt. Tőle szokatlan volt ez a szexi viselet, ami kiemelte az erotikus csípőjét, és látni engedte a hosszú, formás combokat. A karjait ölbe téve próbálta takargatni az apró melleit, mert nem viselt melltartót, és a bimbói érintésért kiáltottak, majd át szúrták a pólóruhát. Nem volt kifestve, de a kibontott, édesen lengedező haja keretezte arc mindent elárult. Piros volt az orra és a szeme a korábbi sírástól. Még a cipőjét is lecserélte lapos, lábujjközötti sarura, amiben mindig is tetszett a meztelen lába. A körmei ezüst színben csillogtak, de mielőtt alaposan megnézhettem volna a hosszú lábujjakat, feltűnt, milyen idegesen áll egyik lábáról a másikra. Kétségtelenül ki volt kicsit borulva, és csakis miattam. Sajnáltam, ahogy ott toporgott előttem.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan a környezetünkben felbátorodott férfiak kihívó megjegyzései között, amit hozzá intéztek, de Léna ezekre ügyet sem vetett.

– Ülj le! – kínáltam hellyel felállva, de a fejével nemet intett.

– Nem itt…

– Rendben, menjünk csendesebb helyre! – mosolyogtam rá, hogy a kétségbeesett idegességéből keveset lecsípjek.

Léna nem várta meg, hogy magamhoz térjek, megfogta a kezem, és húzott maga után sebesen. Biztosan szabadulni akart a helyről, ahol többen is sóvárogva legeltették rajta a szemüket, de ahogyan kivezetett, az felért egy érzelmes vallomással. Kifelé menet értettem csak meg, hogy a lány szeret engem. Lehet, hogy nem szerelmes, de szeret. Azon gondolkoztam, hogy csak azért van-e most velem, mert mástól nem kapja meg a szeretetet?

Csak húzott maga után szótlanul, hosszú lábainak erőteljes léptei tiszteletet parancsoló csendben vittek vissza a népkert sötéten tornyosuló fái közé, ahol a néptelen csendet csak apró neszek és a falevelek csörgése bontotta meg a lengedező, langyos szélben. Megállt egy nagy fa tövében, és a másik kezével is megfogta ugyanazt a kezem, úgy fordult felém, és húzott magához közelebb. Az idegességtől izzadt tenyere gyengéden nyomta a kézfejemet a vénuszdeltája izgalmas háromszögéhez. Még jó, hogy be voltak hajtva az ujjaim, mert zavarba hozott volna a tettével. Nem tudtam mire vélni ezt a bizalmasságot, de a cselekedetében nem ismertem fel a célzatosságot sem, viszont erőteljesen érződött a lányon az idegesség. Felemelve megrázta a fejét, hogy a középen szétválasztott, a kontyba fogástól még hullámos, hosszú haját hátra lendítse az arcából, aztán a fának dőlve idegesen forgatta a szemeit. Türelmesen várakoztam. Fel voltam készülve, hogy bocsánatot kér, ezért némán vártam a mondanivalóját, közben a lámpafényben meggusztáltam a pólót majd keresztülszúró mellbimbóit. Semmi pénzért nem adtam volna a pillanatnyi fölényemet.

– Tudom, hogy amit csak lehetett, mindent elrontottam… – rebegte alig hallhatóan, aztán még mintha mondani akart volna valamit, mozgott a szája, de hang nem hagyta el az édesen csillogó, csókra csábító, dús ajkakat. Egy kis ideig türelmesen vártam, aztán elmosolyogtam magam.

– Te nem tudsz bocsánatot kérni! Jól gondolom? – nevettem el magam, megőrizve a tárgyalási pozícióm, kicsit a lányban is oldva a feszültséget. Elmosolyogta magát, és az arcán lévő gödröcskék aranyosan elmélyültek. Imádtam, amikor sugárzott róla a boldogság.

– Tényleg nem, valahogy nem jön a számra. – húzta el a száját mosolyogva.

– Pedig vártam volna. Jobb dolgom is volna, mint rád pazarolni az energiám, mikor amúgy is reménytelen volt az egész próbálkozás.

– Reménytelen? Akkor most mért vagy itt? Nem fogok térdenállva könyörögni a bocsánatodért! – kétségtelenül szíven ütötte a kijelentésem, kicsit ingerült lett.

– Nem is várom el, csak bántott, hogy elfordultam tőled. Valamiért nem tudok rád haragudni, bármit mondasz, vagy teszel, és igenis örülök a közelségednek, még ha ellenséges is a viselkedésed! – mondtam higgadtam, és látszott a lányon, hogy alaposan megrágja a hallottakat,

– Te tényleg szerelmes vagy! Mi a fenét eszel rajtam, amikor állandóan baszogatlak? Sokáig azt hittem, hogy csak egy skalp vagyok a sok közül, amivel bizonyítani akarsz magadnak, de már tudom, hogy nem így van. Te tényleg szerelmes vagy belém! – nevette el magát.

– Egy nő után sem járnék ennyit, ha nem lenne fontos nekem. – sóhajtottam elfordítva a fejem. Rosszul esett, hogy kineveti az érzéseimet.

– Hé, ez tök aranyos és romantikus. Ne szégyelld az érzéseidet. Mindent elkövettem, hogy komolyabb veszekedés nélkül lekoptassalak, de már meggondoltam magam.

Várt, érdekesen nyújtogatta a nyakát, és a szemem sarkából tapasztaltam, hogy milyen gyengéd érzésekkel keresi a szemkontaktust, de azért sem néztem oda. Szenvedjen egy kicsit, eddig én szívtam.

– Nem csókolsz meg? – kérdezte kis idő után látva a határozatlanságomat, a kézfejemet még erősebben a szeméremdombjának szorította, pedig csak direkt húztam az időt, viszont ezt ő nem tudhatta. Csendben teltek a másodpercek, aztán megint megszólalt.

– Már nem akarod, vagy tényleg megsértődtél? Tudom, nem kellett volna annyi ember előtt égetnem téged, de utána, amikor ölbe vettél, ráeszméltem, hogy milyen fontos vagy nekem. – magyarázkodott, és szeretett volna kimozdítani a szótlanságból és cselekvésképtelenségből. Nekem bezzeg nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne vigyorogjam el magam a bensőmben elszabaduló érzések miatt. Csak magyarázkodjon még egy kicsit, gondoltam, és a pici melleit bámulva továbbra is fapofával gusztáltam. Léna kicsit várt, de egyre kétségbeesettebben kereste a fogódzót, hogy megtörje a hallgatásomat.

– Beszartam, amikor letettél a padra, azt hittem, túlságosan is megbántottalak, de most mond meg, itt lennél, ha nem szeretnél? – kezdte elveszíteni a türelmét, egyre idegesebben forgatta a szemeit, és érződött a hangjában a zaklatott lelkiállapota.

– Itt lennék, csak akkor a pinádat simogatnám, és nem azon gondolkodnék, hogy itt hagylak! – emeltem fel a fejem, és igyekeztem mosolygás nélkül megállni a ledöbbent tekintetét. Azt hittem megint nyeregben vagyok, és addig húzhatom, amíg csak akarom, de Léna nem így gondolkodott. Elengedte a kezem, és a karjait felemelve átkulcsolta egy vaskos ág körül. majd kihívó vigyort küldött felém, és közelebb hajolt, szinte éreztem a forró leheletét.

– Akkor mire vársz, maradsz egy kis pöcs, vagy felnősz végre? – incselkedett csillogó szemekkel. Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen ő lesz előnyben, ha azonnal nem cselekszem. Olyan ügyesen provokált, hogy addig észre sem vettem. Azt vártam volna, hogy a megbánás jeleit mutatja, de ő inkább a másik utat választva felkínálta magát, és várta, hogy megcsókoljam. De még ez sem volt olyan egyszerű. Ebbe a harcba kellett még valami, hogy ne érezzem árral sodródó kavicsnak magam, és ne fogadjam el a nő testét úgy, ahogyan azt ő okosan tálalta.

Hiába a pólóruhából hetykén kitüremkedő mellbimbók, amelyek megemelkedtek a lány kapaszkodó karjai alatt, hiába a lebiggyesztett, csókra éhező ajkak, én picit távolabb húzódtam. Úgy okoskodtam, hogy ha akarja, magához húzhat, de akkor is nekem kellett lennem a dominánsnak, hogy büszkének érezzem magam.

Minden teketóriázás nélkül fordítottam a tenyerem a vénuszdomb felé, és csak annyira csúsztattam lejjebb, hogy a ruha szélét feljebb húzva a meztelen combok közé nyúlhassak. Léna összerezzent, egy pillanatra megfeszítette a combizmait. Váratlanul érte a heves mozdulat, de azonnal kapcsolva előrébb nyomta a csípőjét, és jobban szétnyitotta előttem a lábait. Könnyedén érintettem a középső ujjamat a vagina vágatához, és már csak egy bugyi vékony anyaga választott el a lány puncijától. Léna megrázkódott, becsukta a szemeit, talán azért, hogy ne lássa a kaján vigyoromat. Hatalmasat sóhajtott, mégsem tiltakozott, várta, hogy folytassam. Rövid maszatolás után félrehúztam a bugyit, és alatta ott várt a forró katlan, aminél nedvesebbet és hívogatóbbat meg sosem tapasztaltam. A nagyajkak pillanatok alatt megduzzadtak, és csak idő kérdése volt, hogy édes sóhajok hagyják el a lány buja ajkait. A szabad kezem viszont, amit eddig csak úgy a testem mellett lógattam, szinte önkéntelenül emelkedett a nő melléhez, és belecsípett a bimbóba. Léna szeme kinyílt, és édes mosollyal nyugtázta a győzelmét felettem, elérte, amit akart. Én pont ugyanígy voltam vele, egészen eddig a pillanatig, amig fel nem fogtam, hogy itt nincs vesztes, csak két kiéhezett ember, aki egymásra hangolódva keresi a kielégüléshez vezető legrövidebb utat. Mit összeszerencsétlenkedtem ezért a pinasimogatásért, és mennyit nyeltem miatta? De most itt volt, és egyre követelőzőbben fújta a lány a forró leheletét az arcomba.

Csodáltam. Nem csak gyönyörű volt, de ebben a pillanatban megmutatta a legszebb arcát, az arcizmain megmutatkozó kéjes vágyakat és a szája szélét olyan erotikusan tudta végignyalni, hogy beleborzongtam. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy a kiszáradt ajkaimat az ő nyálával nedvesítve mohón megcsókoljam. Az sem bántott, hogy kuncogva osztotta a nyelvespuszikat, így fejezve ki az örömét. Valahol ez volt az ellenségeskedés igazi feloldása

Néhány csók! Mindössze ennyi kellett, hogy totálisan felizguljak. Mellesleg ott volt a középső ujjam a szeméremajkai fogságában, és ha gondolkoztam is rajta, hogy megujjazom, csak lassan, nagy odafigyeléssel simogattam. A kisördög a fejemben azt tanácsolta, hogy inkább mielőbb dugjam meg végre, mielőtt egy újabb szívatásnak leszek az áldozata, mert a lánytól kitellett volna, hogy az utolsó pillanatban bemondja az unalmast.

Elengedtem az alig melleit, és már szabadítottam is ki a farkamat, hogy közelebb állva a puncijához toljam. Sürgetően tolakodtam közelebb, és most épp kapóra jött a lány magassága. Léna úgy segített, hogy elengedte az ágat a feje felett, és helyette a nyakamba kapaszkodva körülfonta rajtam az egyik lábát. A sarkát a fenekemnek feszítve kényszerített közelebb, és olyan beleéléssel engedett magába, hogy teljesen elérzékenyültem. Biztosan én is bárgyú pofát vághattam, de most kivételesen a lánynak eszébe sem jutott élcelődni rajtam, vagy kinevetni az élvezkedő fizimiskámat.

Mennyi melegség árasztott el a farkamtól a fejem búbjáig, uralma alá hajtva a zsigereimet és megszüntetve az amúgy is fogyóban lévő gátlásaimat. Már nem érdekelt semmi más, csak hogy a legtöbbet kihozzam a lány testéből, és a legszebb gyönyört okozzam neki, és persze magamnak. Nem érdekelt, hogy korábban hányszor bántottak meg a szavai, csak az volt a fontos, hogy végre velem van, és a testünk összeforrva, hullámozva szállítja az élvezetet, ami nálam még kiegészült a lelki megnyugvással. Korábban sosem értettem, mi lehet jobb egy kiadós baszásnál, hát most felfogtam. A lány teste átvette a ritmusomat, és csodálatosan fogadott magába. Nem kellettek hangos csattanásokkal járó kemény lökések, csak lágy tolás, és a testem rohamosan száguldott valami fantasztikus gyönyör felé, és nem csak az enyém, hanem az imádott Lénáé is, erről az érzékennyé váló antennáim kérés nélkül is tájékoztattak. Életemben először sokkal jobban akartam a lány kielégülését, mint a saját ejakulációmat. Meg is nehezítette a dolgomat, hogy annyira nehezen tudtam összpontosítani a feladatra. A tolásokat számoltam, hátha elodázhatom a közelgő magömlés feszítő érzését. Nem így a lány, aki valahol a harmincadik mozdulatnál átadta magát az érzésnek, és csak azért nem élveztem el, mert teljesen mozdulatlanná merevedtem. Egyszerűen boldoggá tett, ahogyan Léna a nyakamba kapaszkodva elélvezett, és ahogyan mohón csókolt meg a farkamra nehezedve.

Nem kellett neki, csak néhány másodperc, aztán eltolt magától, a vállán fityegő táskáját ledobta a földre, aztán elterült, magával rántva a zizegő fűbe, hogy ott folytathassuk az aktust, ahol abbahagytuk, de az irányítás most már egyértelműen az enyém maradt. Éltem a lehetőséggel, és ha már olyan édesen láncolt magához a combjaival, akkor én is olyan édesen keféltem tovább lassú mozdulatokkal. A karjaimra támaszkodtam, hogy a csókok el ne maradjanak. Valahogy azok is legalább annyira fontosak voltak a számomra, és számoltam, egyre csak számoltam. Az sem érdekelt volna, hogy valaki felettem áll, és nézi az aktusunkat, mert annyira élveztem a lány testét, hogy az agyam a veszélyérzetet is totálisan elnyomta.

Háromszázig bírtam kontrollálni a dolgokat, aztán feladtam, hogy tovább irányítsam a lehetetlent. Léna hosszú kezei az ingem alá nyúlva végigsimogatták a hátam, belemarkoltak a fenekembe, és a hosszú nyelve állandóan ott kalamolt a számban. Egy szexrobot sem csinálhatta volna jobban. Csoda, hogy elélveztem? A lány érzelmes szorítása meg csodálatosabbá tette az utolsó pillanatokat. Azt akarta, hogy benne élvezzek el, és gondoskodott az ölelő combjaival, hogy meg ne gondolhassam magam. Fogalmam sincs, hogy neki volt-e orgazmusa, de hogy a legszebb mosollyal fogadta a rándulásaimat, abban egy pillanatig sem volt hiba.

Kielégülten, szuszogva dőltem hanyatt a fa oldalának. A testemet egyszerre éreztem nehéznek és súlytalannak, ami annak a következménye volt, hogy átjárt a zsibbadás és a kielégülés utáni gyengeség. Léna viszont annál élettelibb arcát mutatta, odahajolt, és puszik millióit osztotta az arcomra, meg a nyáltól nedves ajkaimra. Még arra sem volt erőm, hogy a lankadó péniszem elcsomagoljam. Az agyam viszont zakatolt, és egy kérdés akaratlanul is nagyon foglalkoztatott.

– Kérdezhetek valamit? Szeretsz? – néztem a nő örömtől csillogó, barna szemeibe.

– Reggel még csak tetszettél és kedveltelek, most viszont azt gondolom, hogy reggelre belédszeretek. – vigyorgott, és nyomott egy újabb csókot.

Akkor már csak egy kérdésem van! Szent a béke, vagy továbbra is szívatni akarsz a méreteimmel? – vigyorogtam sután, miközben abban reménykedtem, hogy vége a viszontagságaimnak.

– Megígérem, hogy többé nem szívatlak! – tette a kezét a szívére, mintha csak eskü alatt vallana.

– Ok, elég sokat kellett tűrnöm, de érted megérte! – simogattam meg az arcát, és ő egy újabb nyelvessel pecsételte meg a megállapodást.

– Nos, akkor lássuk csak, mekkora is az a pöcörő! – csúszott hátrébb, és az ingemet kigombolva puszilgatta a mellkasomat.

– Ne már! Most mondtad, hogy nem szórakozol a méreteimmel! – nevettem kényszeredetten, mert rosszul esett, hogy ilyen hamar megszegte az adott szavát.

– Attila! Pont akkora a farkad, amilyennek lennie kell. Teljesen kitölt, és nem kell, hogy nagyobb legyen. Tökéletesen megfelel! – nézett mélyen a szemembe, és tényleg elhittem, hogy nincs gond a méreteimmel, bár a magasságom lehetne kicsit nagyobb, de az nem annyira érdekelt. Mintha megérezte volna, mire gondolok, mert megint megszólalt.

– A termeteddel sincs semmi gond, én lógok ki a sorból. És már azt is tudom, hogy erős vagy testben is és főleg lélekben. Nem lehetett könnyű elviselni a szemétkedő sértegetéseimet… – közel hajolt, és kezdte megint a mellkasommal, majd haladt egyre lejjebb. Látványnak is szép volt, de még nem izgultam fel, csak egyszerűen élveztem. A dolog odaáig fajult, hogy Léna végigfeküdt a lábaimon, és a jobb csípőcsontomra hajtva a fejét legeltette a szemét a férfiasságomon. A keze megmozdult, kiemelte a heréimet, aztán a péniszem a tövénél fogva a szájához irányította.

– Ne csináld, túl mocskos, az előbb élveztem el benned! – állítottam meg a kezemmel.

– Te is simán kinyalnál, ha arra volna most kedved, és szerintem lesz még rá bőven precedens! – vihogott, aztán mit sem törődve az ellenvetésemmel engedte, hogy a kezdődő izgalom hatására növekedésnek indult makkom lassan dagadva eltűnjön az ajkai között. Nem szopott, csak melegen tartotta az érdeklődésem, és egy idő után hátrébb húzta a fejét, hogy a merevedés befejeztével is elférjek a szájában. Mindössze az ujjaival játszott a farkam tövén, és simogatta a golyóimat. Ha lehet azt kívánni, hogy egy nő leszopjon, akkor én azt hétszerte jobban kívántam. Lénának ez az apró praktikája szinte megbolondított, de a nő akkor sem szopott, csak apró játékkal vette el a maradék eszem.

Ki tudja, meddig folytatódott volna ez a kínzással felérő kényeztetés, ha meg nem csörren a telefonom a Léna füle alatt. Azonnal felpattant, megvárta, hogy kivegyem a zsebemből, és a világító kijelzőre pillantott. És mi lett volna rá írva, ha nem a konkurencia, Edit neve villogott a csörgéssel szimultánban. Nem volt sok választásom, félredobtam a telefont, ami a negyedik csengetés után elhallgatott.

– Edit! Edit! A szépséges Edit mindenütt ott van. – jegyezte meg a lány, de olyan érdekes hangsúllyal, hogy nem tudtam, haragszik, vagy csak csalódott. Igaza volt, minek keres engem egy idősebb, férjes asszony az éjszaka közepén, ha nem valami rosszban sántikál. Azonnal tudtam, hogy lebuktam, mentegetőzni meg értelmetlen volt.

– Ne haragudj, ennek már vége van! – fogtam az arcát a két tenyerem közé, és ő cseppet sem volt elutasító.

– Tudom, hogy nincs vége, nem kell hazudnod. Akkor lettetek gyanúsak, amikor délután visszamentem a telómért, és hangokat hallottam. Láttalak benneteket, ne is tagadd. A helyzet egyértelmű volt. Másnap pedig a beszélgetéseiteket is elolvastam. Edit sohasem zárja el a számítógépét, ha elmegy valahova! – nézett rám boci szemekkel, kicsit szomorkodva.

– Akkor miért mentél bele, hogy eljössz a színházba? Lepattinthattál volna, amikor csak akarsz. – fojtotta belém a szót a felismerés, alig jött ki hang a torkomon.

– Féltékenységből. Rájöttem, hogy ha akarlak, akkor harcolnom kell. Amúgy meg olyan idétlen ez a harcolni szó, a szappanoperákban is utáltam. Sokkal jobban hangzik, hogy küzdeni akartam érted, kihasználtam az alkalmat, és elvettelek Edittől. – húzta el a száját, és kicsit lehervadt az arcáról az öröm.

– Akkor azt is tudod, hogy én beléd vagyok szerelmes, és nem belé. Nagy hatással volt rám, de nekem te vagy a fontos.

Léna egy darabig hallgatott, aztán halvány mosollyal felemelte a fejét, mint amikor magasan hordva az orrát olyan dölyfösen nézett lefelé. Valami büszkeségféle suhant át a képén.

– Azt tudod, hogy ki a másik udvarlóm? Tudod, aki a fehér rózsákat hozta, meg akitől kaptam a sok apró ajándékot? – villanyozódott fel egyre jobban.

– Nem, Editet kérdeztem, de nem volt hajlandó árulkodni. – ismertem be.

– Hát ő volt! Aznap vallott szerelmet, amikor a lépcsőházban vártál, én meg elküldtem őt a jó fenébe. Elég morcos voltam, hogy veled is azt tegyem. Rosszkor voltál rossz helyen.

– De vele együtt dolgozol! – hitetlenkedtem.

– Persze. Nagyon bedobta magát, hogy kibékítsen. Hozta rendre az apróságokat, és néhány nap után megbeszéltük, hogy jóbarátok maradunk, de semmi több. Azóta is látom, hogy más szemmel néz rám, de már nem bánom, inkább sajnálom, hogy egyedül van. Mesélt a férjéről, meg a házasságáról.

– Valamit nekem is mondott, hogy valakibe szerelmes, meg hogy volt egy tizenkét éves kapcsolata. – vágtam közbe elmélyülve a gondolataimban, és mélységes szomorúsággal gondoltam a csalódásra ítélt Editre. Léna bólogatott, és folytatta, pedig már így is kellőképpen meg voltam a hallottakon rökönyödve. Editet ennyire félreismertem? De nem! Nem ítélhetem őt el, hiszen csak egy célja volt, és üldözte a szeretetéhsége.

– Tudod kivel volt előttem kapcsolata? A volt titkárnőjével, drága. Irigylésre méltó szerelem lehetett. – nézett a semmibe, és tudtam, hogy valamit átérezhet az Edit érzéseiből.

– Akkor ezért volt olyan félénk velem! – kaptam a fejemhez.

– Félénk? Rendesen sajnálom a szerencsétlent. Az igazság az, hogy ha nem is szerelemmel, de azért szeretem. És nem mellesleg ő segített összehozni minket. – sóhajtott Léna, és elgondolkodva nézte a letaposott füvet.

– Tudta, hogy egyedül marad, ha közöttünk jól alakulnak a dolgok. Ráadásul ő erőltette, én már majdnem feladtam. – ismertem be, és Léna bólogatott.

– Hallottam, ott voltam a Majális parkban, és azt is láttam, amikor bementél a lakásába. Ritka szar érzés volt. – vetette a szememre a lány, de nem igazi rosszallással, csak a tudomásomra akarta hozni, hogy mindent tud.

– Komolyan? Akkor téged láttalak a sötétben? Azt hittem, csak képzelődöm. Alábecsültelek, nagyon vagány csaj vagy.

– Vagány? Inkább magányos, és boldogtalan. Nem vagyok tisztában az érzéseimmel, de már tudom, mit akarok. Volt három napom, hogy átgondoljam, és mindegyikünknek így lesz a legjobb. – kezdett ismét mosolyogni, visszatért belé az élet, és a farkam után nyúlva újabb csókra hajolt. A faszverés sem volt az erőssége, vagy csak direkt csinálta lagymatagon, mégis annál jobban felizgatott. Az biztosnak tűnt, hogy én szerepelek a lány elképzeléseiben, más meg nem is nagyon számított, ködösítette a gondolataimat a felszabaduló tesztoszteron.

– Hogy őszinte legyek, azt hittem, hogy haragudni fogsz! – sziszegtem két nyögés között elérzékenyülten.

– Ha nem kezd ki veled Edit, sosem lett volna rá esélyed, hogy belédzúgok! – válaszolt kicsit viccesen, és a tövénél megszorítva a farkam ráhajolt, és egy pillanatig beleszívott, aztán megint visszatért a farokveréshez, és ha lehet, még nagyobb kacérsággal nézett a meglepődött szemembe.

– Szóval csak féltékenységből szeretsz? Ez kínos! – nevettem, de az édes ajkai csendre intettek, és a hosszú nyelve csókcsatára hívta az enyémet.

Kavarogtam bennem az érzések, ha lehet azt mondani, Edit elvesztése miatt egy kicsit szenvedtem, de Léna az enyém volt, minden tette és szava ezt ígérte. Olyan hihetetlennek tűnk, hogy egy leszbikus nőbe botlottam bele, de én nem tapasztaltam különbséget, a szép szőke hozzám teljesen normálisan közeledett, ráadásul a kedvessége és a szeretete miatt nem is volt mit elítélnem. Ettől még ő nem volt se több, se kevesebb, mint a nő, aki nagyon tetszett, és aki olyan érzékenységgel csavarta el a fejem, hogy majdnem beleszerettem, mert igenis közel állt a szívemhez. Léna csókjai pillanatnyilag halványították az érzéseket, és tisztában voltam azzal is, hogy a lány a szex örömével akarja tompítani a fejemben kavargó gondolatokat. Nem volt rossz a kedve, sőt, mintha valami folyamatosan egyre jobban feltüzelte volna, egyre határozottabb, és egyre odaadóbb lett. Visszatért a szopásra, de úgy fordult, hogy a punciját elérjem, és kéjesen élvezte, hogy két ujjam csúszkál a nedves hüvelyében.

Már majdnem elélveztem, amikor ismét megszólalt a telefon. A kijelző ismét Edit nevét mutatta, de én nem akartam tudomást venni róla, érte sem nyúltam, csak reméltem, hogy minél hamarabb elhallgat. Nem így Léna, aki odakapott, mintha meg akarna előzni, és az ujját végighúzva rajta már a füléhez is tartotta. Berezeltem. A lány határozottsága miatt meg voltam győződve, hogy Editet rövid útin kiosztja, amit nagyon nem akartam, de előbb csak szó nélkül hallgatott.

– Jöhetsz kedves, holnap délig kettesben vagyunk! Várlak a házam előtt húsz perc múlva! – hallottam a kínos csendben Edit hangját a telefonból.

– Szia Edit! Le ne tedd a telefont! – szólt bele a lány a készülékbe, aztán egy kicsit habozott. A nyelvén volt a mondanivalója, de egy pár pillanatig bizonytalan volt.

– Léna? – hallottam a szőke ijedt hangját a vonal másik végéről.

– Igen, én vagyok. Ott lesz Attila húsz perc múlva, és nekem is csak egyetlen kérdésem van… – tartott hatásszünetet, amíg a mondandóját átgondolta, a szemei izzottak, és a legrosszabbra számítottam, pedig az arca megszelídült, és örömteli érzelmekről árulkodott, aztán a szemembe mosolyogva kérdezte Editet – csatlakozhatnék hozzátok harmadiknak?