A sikátorban egy bombanővel
A sikátort, amiben épp sétáltunk, csak megszokásból neveztük „sikátornak”. A volt sulim oldalán fekvő utcácskát a suli kreatívabb diákjai kész Csodaországgá varázsolták. Kétoldalon szivárványok, a járdán néha kincsesládák, pénzérmék, de a kedvencem egy hófehér csődör volt, amelyik annyira élethűre sikeredett, hogy egyszer Hannával megpróbáltunk felmászni rá. Persze végül mindketten a nyakamban kötöttünk ki, de legalább jót röhögtünk.
Rólam azt kell tudni, hogy 17 éves, átlagos külsejű srác vagyok, barna haj, szem, bőr, minden egyszóval… hát, mint mondtam, átlagos. A barátnőm, Hanna, viszont igazi főnyeremény. Amikor először találkoztunk, egyből a mozgása fogott meg. Olyan volt, mint egy játékos őzgida: egyszerre volt kecses, fenséges, és játékos, mint egy kismacska. Hosszú ideig csak figyeltem, alig győztem betelni a látvánnyal: kecses, tánctól edzett lábai megadják megjelenésének a szükséges nőiességet, apró, hamvas mellei azonban fenntartják a kislányos látszatot, amit, hogy őszinte legyek, nem is akar levetkőzni… de én se akarom. Vadító érzés, amikor egy törékeny Barbie-baba olyan kacér tekintettel néz rád, hogy a nadrágod szinte magától kezd lefele csúszni… amíg meg nem akad valamiben. Ami az előző pillanatban még nem volt ott… És ami a legjobb az egészben, hogy ezt a tekintetet csak nekem tartogatja. Bárcsak ne tenné. Az a tekintet sokszor korbácsként ráz fel, mintha áramütés érne, az adrenalin-szintem az egekben… egy pillanattal később meg felvisít és kacagva elszalad, amikor megpróbálom közelebb húzni magamhoz. Sokszor inkább lennék egy albániai kínzókamrában…
Miután jobban „megismertem”, közelebbi fogalmat alkothattam erről a gyönyörű, ritka tüneményről. Derékig érő aranyhajának puhaságával még a legfinomabb kelme sem vetekedhet, ha közel kerülünk, alig győzöm leállítani magam, hogy ne a hajával matassak… hiszen vannak annál izgalmasabb helyek is…
Épp az előbb említett sikátorban sétáltunk, valamilyen aznapi dolgozatról fecsegve, amikor egyszercsak Hanna mellbe taszított, nekilökött a falnak (épp a festett csődör alá), és leszorította karjaimat. Nem mintha tudott volna kezdeni valamit ellenem, de szó szerint letaglózott a meglepetés. EZ. MOST. MI? Pajkosan körülnézett, de hát hétköznap este 8kor a madár sem jár erre, szóval néhány fürkésző pillantás után izzó tekintete az enyémbe fúródott. Valósággal megbabonázott, ha akartam volna se tudtam volna megmozdulni. És akkor megmozdult. A pajkos tekintet helyét a már oly sokat emlegetett kacér kifejezés vette át, és néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat után a szájamra tapasztotta bársonyos ajkait. Bekapcsoltak az ösztöneim, megpróbáltam közelebb húzni, de nem engedte, határozottan visszanyomta kezeimet a fal mellé. Hihetetlen, hogy mennyire felizgatott a helyzet. Valószínű, hogy ennek látható jelei is jelentkeztek, ugyanis Hanna egy pillanatra lenézett, kajánul elvigyorodott, és csípőjét egy egészen leheletnyit hozzám dörzsölte. Ha ajkai nem fedik be teljesen a szám, valószínűleg hangosan felnyögtem volna. Eddig szinte mozdulatlan ajkai hirtelen szétnyíltak, utat engedve kíváncsi, kutakodó nyelvének, amely találkozva rég látott párjával őrült táncba kezdett. Azt hittem megőrülök, ha nem mozdítom meg a kezem, nem húzom közelebb, de meglepődve tapasztaltam, hogy olyan erősen tart, hogy szinte mozdulni se bírok. Közelebb simult, és halkan azt súgta: „Meg ne mozdulj, mert itt hagylak!” Ha egy atomtámadással fenyeget, akkor sem ijesztett volna meg jobban. Mozdulatlanná dermedtem, és vártam, hogy mi következik. Kissé hátrább húzta a fejét, mélyen a szemembe nézett, felvillantotta pajkos mosolyát (hófehér fogai szinte szikráztak a szürkületben), és egyik kezével lenyúlt, és egy határozott mozdulattal megmarkolta férfiasságom. Eddig még soha nem jutottunk el. Szemeim gyakorlatilag felakadtak, és ha nem támaszkodok a falnak, valószínűleg felborulok. Szigorú tekintettel rám nézett: „Mit mondtam?!”, majd látva megadó arckifejezésemet, egy „szinttel” lennebb ereszkedett. Az izgalom majdnem elvette az eszem. Itt? Most? Az utcán? Ekkor ő már a cipzáram húzta le, kigombolta a nadrágomat, egy hirtelen mozdulattal lehúzta, majd vizsgálódva a boxeremet kezdte stírölni. Megfogta a boxer felső részét, majd végigsimított a dudoron, ami a boxert, mint egy sátrat kifeszítve tartotta, majd egy „Majd egyszer^^” felkiáltás után felpattant és csilingelően nevetve elviharzott a szürkületben.
Azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, de végül az utóbbi mellett döntöttem, hiszen ilyen élményben nem minden srácnak lehet része. Ezután gyorsan felöltöztem, mielőtt még megbotránkoztatok egy hazafele siető nénit, és elnyargaltam Hanna után. Talán utolérem. Majd egyszer…