Peches napom volt. Már negyedik órája zötykölődtem a gyorsnak kikiáltott vonat, működésképtelen légkondival közlekedő első osztályú fülkéjében, valahol a szerelvény utolsó kocsiban. Budapest impozáns városa mindig lenyűgözött, és még az apró bosszúságok sem tudták elrontani a napomat. A késő délutáni órák ellenére rengeteg látnivaló akadt. Alig győztem kapkodni a fejem a csinos kis fruskák és az érett, a nőiesség minden csínját- bínját bevető hölgyek tömegében. Tetszett a nyüzsgés. Mi tagadás, sokukat szívesen elkísértem volna a világ végére is akár egy kis flört kedvéért. Aznap viszont nem ilyen napom volt. Kezdődött azzal, hogy az állásinterjúra késve érkeztem. Aztán ott volt még…
– Iszunk még egy sört? – Na jó. Még egyet, de ez má’ az utolsó. – Mér? Siecc valahová? – Ja. Vár a zasszony. – Na és? Akkó mi van? – Mi van, mi van? Mi lesz? Baszás lesz. Má’ megint. – Aszt azér mér kő sietned? Hazamész, lerendezed oszt jónapot. – Ááá! Nem úgy van az. – Hogyhogy? – Hát a zutóbbi időbe’ mindig ujjabb figurákat kő csinánunk. – Milyen ujjabb figurákat? – Hát amiket a zasszony tanul a barátnőjitől. – Milyen barátnőjitől? – Tudod, hogy má’ fél éve a városba dógozik, osztá’ ott a munkahelyin van valami munkatársnője,…
Fogadjunk, hogy el se tudjátok képzelni, hogy egy ilyen vidéki házban milyen klafa szénapadlások vannak! Az úgy volt, hogy a nagyika felküldött a szénapadlásra, hogy nézzem meg, hogy hány bála van még, mert ha kifogy akkor kell még venni, mert hosszú lesz még a tél, és a legelők soványak ilyenkor. Hát engem küldhetett az én édes nagyikám, mert én ugyan nem tudom megállapítani, hogy mi a különbség a széna meg a szalma közt. Úgyhogy lemásztam a létrán, és kérdeztem, hogy melyik az, meg, hogy zsákban van-e mert azt is láttam fent. Nagyika meg csak nevetett és mondta, hogy majd felküldi…