– Meg ne lássam még egyszer a konyhában a koszos holmidat! – rontott be a szobámba a nővérem a kifogásolt ruhadarabokat lobogtatva. Az ágyamon feküdtem, és próbáltam volna Ágoston tanaiban elmélyülni, ami a szent férfiúnak is dicsőségére vált volna egy ilyen családban. „Na, jól megszívtam ezt a nyarat” – gondoltam magamban, mikor Anita dühösen becsapta maga után az ajtót. A szüleink itt hagytak bennünket a nyári szünet idejére a nagyapám házában, egy kis Duna-parti faluban. Megértettük őket. Most kaptunk lakást Pesten, és megmagyarázták, hogy csak őszre tudják felújítani, az összeköltözésre. A nővérem még kihúzza a negyedik gimit a nagybátyáméknál, én…
– Iszunk még egy sört? – Na jó. Még egyet, de ez má’ az utolsó. – Mér? Siecc valahová? – Ja. Vár a zasszony. – Na és? Akkó mi van? – Mi van, mi van? Mi lesz? Baszás lesz. Má’ megint. – Aszt azér mér kő sietned? Hazamész, lerendezed oszt jónapot. – Ááá! Nem úgy van az. – Hogyhogy? – Hát a zutóbbi időbe’ mindig ujjabb figurákat kő csinánunk. – Milyen ujjabb figurákat? – Hát amiket a zasszony tanul a barátnőjitől. – Milyen barátnőjitől? – Tudod, hogy má’ fél éve a városba dógozik, osztá’ ott a munkahelyin van valami munkatársnője,…