Meglátni, és nem ismerni „Mert benned megvan élet és halál egyaránt. Mert tűz & jég vagy te nekem. Mert úgy, ahogy te, én soha nem élhetnék. Többé ezért ne keress!” – Ez jelent meg a telefonomon, mint utolsó sms, és hiába kért meg, nem fogadtam szót. Mégsem tudtam többé elérni. Ha összefutottunk még valahol, nem volt hajlandó szóba állni velem. Nem haraggal küldött el magától. Nem is küldött el magától, egyszerűen levegőnek nézett, és nagyon is jól tudtam, hogy ez mivel jár. Velem nem jár. – Miért akarnál te érzéketlenkével járni? – kérdezte annak idején Bogi, amikor még nem voltam…
Beindult a tanév, és én már több hete nem láttam a barátnőmet. Kíváncsi voltam, mi lehet vele, aztán egyszer hazafelé a gimiből megcéloztam a lakásukat. Becsöngettem hozzá. Kis motoszkálás után az öccse nyitott ajtót. – Szia! – köszöntem. – Helló! – Eni itthon van? – kérdeztem feleslegesen, mert már kidugta a fejét a szobájából. – Szia Márti! – üdvözölt. – Itt várjak, vagy bemehetek végre? – kérdeztem epésen Istvántól, aki szinte elállta az ajtót. – Persze, gyere csak – hallottam Enikő hangját. – Rosszkor jöttem? – kérdeztem, és közben beljebb nyomultam. – Ne hülyéskedj, csak éppen olvastunk – próbált megnyugtatni…