Korán sötétedő, pocsék január-végi hétfő délután volt, anyukámmal bámultuk a TV-t, mikor rám se nézve, váratlanul megkérdezte: – Mi akarsz lenni a farsangon? Egy pillanatra megakadtam, de hirtelen vakmerőséggel kimondtam, amit már egy, meg két évvel ezelőtt is szerettem volna mondani: – Dizőz! – De hát a dizőz csak lánynak való! – nézett rám hirtelen anyukám. – Tudom, de szeretnék dizőz lenni – mondtam most már eltökélten, és nyeltem egy nagyot. – És miféle dizőz? – Hát…, olyan énekesnő az 1920-as évekből… – Az nagyon csajos, mi több, nőies jelmez, hidd el… – vette elő anyukám a rábeszélő modorát. –…
Van egy furcsának gondolható szokásom, megosztom veletek, akit érdekel, pontozza. Szóval szeretem úgy csinálni, hogyha más is jelen van. Nem a párom előttire gondolok, hanem amikor idegenek vannak jelen, de nem tudják, nem látják, mit csinálok. Az ötlet fiatal koromból származik, amikor véletlenül láttam egy ilyet. A második emeleten laktunk, egyszer beszélgetésre figyeltem fel kintről. Kimentem az erkélyre és azt láttam, hogy az alattunk lakó Józsibá, beszélget az ő alattuk lakó Kati nénivel. Ebben nem lett volna semmi furcsa, de az öreg miközben lefelé beszélt, az erkélykorlát takarásában, nagyban húzogatta a farkát. A beszélgetés végére pedig odafröccsentett a járólapra, mondhatom…