Már lassan 2 éve csetelek, szinte minden nap Csabival. Legelőször ő kattintott a nevemre. Különlegesnek találta, hiszen egy olasz városról lettem elnevezve. Ezután elárulta, hogy Milánóban él anyukájával, mostohaapjával és féltesójával. Ez nagyon felvillanyozott engem, mert imádom az olasz nyelvet és mindent ami olasz. Na és persze mindenkit, aki olasz, így tehát őt is. Később kiderült, hogy különleges vezetékneve néger nagypapájától való. Amikor ezt írta kajánul vigyorogtam a képernyő előtt, ilyet csak nagy ritkán csalnak elő belőlem az érzelmek. Egyre különlegesebbé vált számomra, nemcsak különleges családi helyzete miatt, hanem saját maga miatt is. Rengeteget flörtöltünk, bár persze gépen keresztül elég…
Hát, ez hirtelen jött. Körülbelül öt perc alatt döntöttem – a férfi előtte órákon át, kitartóan fűzött, amelyre még nem volt példa. Cseppet sem vagyok magamra büszke, de egy kicsit ücsörögtem a dolog fölött, és úgy találtam, nem történt hiába. Egész egyszerűen végleg kizökkentett az érzelmekkel átitatott, de mégis csak testi [abból is a lealacsonyítóbb fajta] távmarhaságomból, és megismertetett velem egy gyökeresen különböző eljárást [és még hány, de hány létezhet…], ami kipukkasztotta a “majomlufit”. Simogatott. Végre… ölelt, csókolt, nyalt, megőrült értem. Aktus végén nem átallott bejelentés nélkül a számba élvezni, én meg korlátolt [enyhén pityókás] lélekjelenléttel ebből minél többet elkerülni,…