Hajnali Dugópajti

Ülök a pultnál, és nézek magam elé még pár gondolat erejéig, majd egyelten korttyal lenyelem, ami a pohárban maradt, közben előkeresem a mobilom. Egy üzenetet kaptam az elmúlt egy órában, a szokásos. Sóhajtva felállok, felveszem a kabátom, és amint felérek, intek magamnak egy taxit. A kocsiban ülve keresek egy rágót, és igyekszem normálisan beszélgetni a sofőrrel, míg hazáig elvisz. Nem megy könnyen, rohadtul zavarban vagyok, hogy nincs rajtam bugyi a szoknya alatt.
Benyitok a házba, mellbe vág a szokásos nyüzsgés. A két nagyobb gyerek éppen hangosan vitázik valamin, de megörülnek, amikor meglátnak. A férjem a kicsivel a kezében ordít ki nekem egy köszönést, és igyekszem csak akkor levenni a kabátot, amikor viszonylag kitisztul a terep a fürdőig. Odabent gyorsan bedobálom a ruháimat a szennyeskosárba, és nem szívesen, de lemosom magamról a cigi füstöt, Vilmos minden illatát, testnedvét és mocskos gondolatát. Közben egy percre becsukom a szemem, és visszaidézem.
A faszi furcsa módon nem illik abba a közegbe. Vagyis de, persze, fekete, minden fekete rajta és benne is, de nem igénytelen, sőt, nagyon is ápolt volt, a pólója vasalt, nagyon jó volt az illata, nem szúrt a borostája. Ha nem így lett volna, hozzá sem érek, és azt sem engedem, hogy velem tegye, felizgulni rá pedig esélytelen lett volna, de a komában ezen felül még van valami zsigerien vonzó is. Az a durva, hogy fáj a két lábam között, amikor lépek. Tisztességesen meg lettem dugva. Ha nagyon akarom, akkor még érzem magamban a farkát.

Van ezeken kettő percem elmélázni, mielőtt az egyik gyerek rám nyit. Neki éppen most, azonnal kell pisilnie, különben becsorog. A másik wc nem jó neki, az apáé. Forgatom a szemem az újdonsült fasza rapli miatt, és elmegyek felöltözni.
– Voltam futni, és képzeld, itt – mutatja a férjem azonnal a hátát, amint kiértem a konyhába – becsípődött valami közben, alig tudok járni – teszi le a kicsit a földre.
– Anya! – ordít ki az egyik nagyobb, Luna a fürdőből – Nincs bent a törölközőm!
Sóhajtok egyet, menet közben rátaposok két szét hagyott játékra is, megkeresem a nappali romjai alatt a reggel kint hagyott törölközőt, beviszem neki. Ha már ott vagyok a másiknak, Mirának megmosom a haját, elpakolok odabent, és kimegyek vacsorához teríteni.
– Nagyon érdekes időjárási jelenség volt ma – tolja elém a mobilját Sam, egy pillanatnyi csendet sem hagyva a gyerekek mellett – Gócpontok alakultak ki elszórtan, csak itt, a nyugati régióban, de ezek egy-egy felhők, látod a pontokat?
– Aha, nagyon érdekes! – mondom kevés átéléssel, míg a tányérokat az asztalra teszem a felvágottak és zöldségek mellé.
A kicsi elesik, sírni kezd, fáradt. Az ölembe veszem, és míg a kezébe adok egy kenyérhéjat, rajta átnyúlva bekeverem a körözöttet.
– Holnap későn érek haza – veszi a papucsát Sam – Van valami gáz az egyik társasház tervein, eltérnek a megvalósulttól, ki kell ugranom a fiúkkal rendet tenni – mondja és már fél úton jár az udvaron át az iroda kis épülete felé, kezében állandóan a telefon, míg olvassa a most kapott mailt.
Amúgy, köszi, én is jól vagyok. Kibaszottul fasza napom volt. Míg ezen zsörtölődök, megjönnek a lányok, elém ülnek, és be nem áll a szájuk, amíg két óra múlva el nem mennek a szobájukba olvasni. Leteszem a kicsit is aludni, és bár a konyhát Sam szépen rendbe tette, a nappaliban van még dolog bőven. Időközben ő is előkerül, ledöglik a kanapéra, és az HBO GO-n keresgél vagy negyedórát, mire talál valami számára méltót. Egyszer megkérdezi, mit néznék, nekem mindegy. Ritkán nézem a tévét, most se izgat. Kiválaszt egy második világháborúsat, ezt gyűlölöm az egyik legjobban. Régebben azt hittem, engem szívat ilyenkor, de nem, csak mivel azt mondtam, nekem mindegy, hát akkor mindegy. Elindítja, de már kezében a telefonja, és még egy óra múlva is híreket olvas, és folyamatosan nekem mutogatja, kizökkentve vele a saját gondolataimból. Pont, mint a gyerekek. Aztán feláll, hoz magának valami nasit, visszadől, jön a 9gag a telefonon, és a film vége előtt el is alszik. Köszi, én nem is kértem volna enni, mindegy. Reggel ötkor kel majd, hogy be tudja fejezni az irodai melót, mielőtt kimegy terepre.
Egyetlen egyszer sem nézett rám, amióta itthon vagyok. Ma van az első este, hogy ez nem szomorít el. Míg ő ezekkel foglalatoskodik, letöltöm a netről Asimov Alapítvány trilógiáját, rákeresek a hozzá kapcsolódó összes többi könyvre is, és a férjemet felébresztve, a hálóba vonulunk. Ő aludni, én olvasni. Igyekszem nem állandóan Vilmosre gondolni. Vagyis nem rá, csak az eseményekre. Soha nem tettem még csak hasonlót sem azelőtt.
Az elkövetkező napokban, amikor csak időm engedte olvastam. Nagyon tetszettek a könyvek. Volt már máskor is, hogy így elkapott a gépszíj. Rendszerint van egy-egy hobbim, amivel kikapcsolok, nagyon rácuppanok, átadom magam neki, beleélem magam, és mikor pár hónap után lelki támogatás híján feladom, szünet, hogy x idő elteltével újabb hobbiba kezdjek. A lányaim voltak az egyedüliek, akiket érdekelt mit csinálok. Mindig kérdeztek, érdeklődtek, a férjem sosem. Mikor ékszereket készítettem, konkrétan meg sem nézte őket, mondván, neki mind egyforma. Hát baszódj meg!
Szóval most éppen olvastam. Az iskolai forgatag, a meló és még a karácsonyi nagybevásárlás kellős közepén is. Alig tudtam figyelni arra, kinek mit kellene netről rendelni, hová kellene még munka után elugrani, kinek milyen extra programja lesz suli végeztével. Közben a kicsit húzni magammal a városon át, mert az oviban elkapott valami náthát.
Így alakult, hogy karácsony előestéjén anyámnál aludtam a gyerekekkel, mert Samnek el kellett utaznia, csak másnap landolt a gépe. Ekkor jutott eszembe, hogy két nap múlva anyósomékhoz utazunk, és ő lesz az első, aki még mikor az autóban ülök, már akkor ki fogja szúrni, hogy nincs rajtam a karikagyűrűm. Este hétkor megfürdettem a fiamat, majd kilenc körül puszit adtam a lányaimnak, és kimentem a dohányzó anyámhoz az erkélyre.
– Elmegyek szórakozni kicsit – fonom karba a kezeim a hidegben.
– Mit csinálsz? – húzza grimaszra a száját – Most? – pakolászik a kinti motyói között, közben gusztustalanul kilóg a cigi a szájából.
– Most – tépem el a tekintetem a már húsz éve is gyűlölt látványtól – Kicsit ki kell kapcsolódnom, mielőtt anyósomékhoz megyünk – mondtam a fél igazságot.
A két nő ki nem bírja állni egymást, gondoltam így könnyebb lesz erre fogni, hogy már most tiszta ideg vagyok a látogatás miatt. Nem is hazudtam sokat vele, csak már egy ideje nem tud meglepni semmivel az öreglány.
– Régen nem voltam el otthonról – folytatom – Elmegyek inni, kicsit leereszteni, különben úgy érzem, megőrülök.
– Jól van, majd jössz! – fújja ki az utolsó füstöt a száján, és már ott is hagyott.
Anyám az eleven példája annak, hogy nulla, sőt, negatív érzelmi intelligenciával is lehetséges viszonylag kielégítően élni egy életet. Aminek a hiányáról nem tud, az nem is fáj. Boldogok a lelki szegények… Jó nekik. Sóhajtok egyet, és elmegyek a fürdőbe, vetek egy pillantást magamra. Még sminkben vagyok, utcai ruhában, csak fogat mosok, összekötöm a hajam, és már otthon sem vagyok.

A gyerekkori házunk messzebb van Vilmos kocsmájától, mint a jelenlegi, de most nem érdekel a taxi ára. Kitesz a bár előtt, és megdöbbenve veszem észre, hogy a pulzusom az egekben, annyira izgulok. Nem gondoltam rá, hogy valaha is vissza fogok jönni. Mikor először jöttem is csak inni szerettem volna, most is egyedül a gyűrűm miatt vagyok itt, de azért már annak is örülnék, ha csak beszélgetnénk kicsit. Mély levegőt veszek, és átpasszírozom magam a tömegen, hogy le tudjak jutni. Annyian vannak, hogy mozdulni is alig lehet. Éppen egy élőzenés koncert megy, közben egy másik, kisebb teremből valami retró zene üvölt ki, amit csak a számok közötti szünetben lehet hallani. Fú, de kibaszottul öreg vagyok én már ehhez! Oda kűzdöm magam a pulthoz, és levarázsolom magamról a kabátomat. Nem hoztam táskát, telefon, pénz a belső kabátzsebben. Vilmos tőlem úgy egy méterre szolgál ki épp egy fiatal, szőke lányt.
– Akkor legyen egy palack ebből a Pinot Blanc-ból – ejti ki, ahogy le is van írva, francia tudás zéró, Vilmos is csak felhúzott szemöldökkel várja mi lesz ennek a vége.
Nagyon tisztelem benne, hogy nem röhögi képen a csajt. A lány mögött a barátnői vihogásba fognak, ahogy Vilmost méregetik. Te jó isten… Anno biztosan én is pont ugyanezt tettem, és így elnézve, a cikibbnél is cikibb volt ez a fajta epekedés.
– Adok egy palackot valami ütősebből, csajok. Ezt a szopogatós francia löttyöt meg hagyjátok meg másnak! – grimaszolva fordul el – Mondjuk olyannak, aki ért is hozzá… – motyogja maga elé.
Ekkor veszi észre, hogy ott állok, és mosolyogva őt nézem. Mielőtt még bárkit is kiszolgálna, két elegáns lépéssel elém sétál. Wow, micsoda megtiszteltetés!
– Azt hittem nem is jössz vissza – nyúl a zsebébe köszönés helyett, és kihúzza belőle a gyűrűmet.
Felnézek a szemébe, és döbbenten mosolyodok el megint.
– Két hónapja a zsebedben van? – húzom fel a szemöldököm.
– Nem, máshol is járt. Mondtad, hogy nyeljem le. Már háromszor meg is tettem unalmamban – forgatja az ujjai között, és a szemembe nézve megjelenik egy félmosoly a szája sarkában, míg hallgatja, ahogy felnevetek.
A pult fölé hajolok, kinyújtom felé a jobb tenyerem, várva, hogy tegye bele, de összehúzza a szemét, a szájába ejti az ékszert, kihívóan kinyújtja a nyelvét, hogy megmutassa hogyan játszik vele közben. Újra hangosan felnevetek, és nézem, ahogy jár a szájában, míg a lányok elé teszi az ígért palackot. Azok meg teljesen ráfagynak az arcára, van, amelyik még hangosan fel is nyög. Összehúzom a szemöldököm, és jót mulatva rajtuk, végig mérem őket. Csinosak. Nagyon is azok. Igazából nem érdekel. Tényleg nem.
– Nem jössz el velünk oda hátra? – mutat a franciából bukott csaj az egyik boksz felé, a mögötte lévők még a lélegzetüket is vissza fojtják, úgy várják, mit válaszol.
Vilmos csak felém fordul, egy laza mozdulattal int, hogy pattanjak oda hozzá. Kíváncsian meg is teszem. Odaérek a szöszi mellé, és majdnem felkiálltok, mikor kezei, átnyúlva a pulton, megragadják a tarkómat, hogy esélyem sincs védekezni. Nyelve a gyűrűmmel együtt már a számban van.
Húha, oké! Elveszem tőle az ékszert, még nagyobb gúnyt űzve ezzel a házasságomból, de vissza is húzza, közben érzem, hogy engem meg a pulton át ránt magához. Egyenesen a derekára. Jézusom, erős a faszi! Le is döntünk pár piás poharat, de a ripityára törő üveg sírásán kívül, semmi mást nem lehet hallani. Esküszöm síri csend lett körülöttünk. Mintha még az énekes is pont most némult volna meg. Elhúzódom, benyúlok a számba, és míg egymást nézzük, kiveszem a gyűrűt belőle. Még épp annyi időm van, miközben hátra sétál velem a csípőjén, hogy a kabátomért tudok nyúlni. Amikor ez megtörténik, már újra a számban van, és úgy csókolózunk, mintha ezer éve erre vártunk volna. Bevisz az irodájába, nem kapcsol villanyt, ebből sejthető, mire készül. Egyetlen mozdulattal söpör le mindent az egyik íróasztalról, hogy rá tudjon ültetni, és keze már a nadrágomban a fenekemet markolja. Belemorog a számba, majd beletép a hajamba, hogy elszakítson az ajkaitól.
– Meg akarlak baszni! – lihegi a nyakam harapdálva – Most! Azonnal!
Tagolja lihegve, közben már fel is állít, hogy kigombolja a nadrágomat. Én is ezt teszem az övével. Nem értem mi történik. Vagyis nyilván a fizikai síkot igen, de hogy mi a faszra gerjedt be ennyire, azt fel nem tudom fogni.
– Karácsonyi orgazmus. Mit szólsz hozzá? – incselkedik, míg a kezemmel játszom rajta, és a nadrágom a bugyimmal már valahol mögötte a padlón hever.
– Ha nem kókuszos, akkor jöhet! – vigyorgok már újra a derekán.
– Majd utána megkóstolhatod, bogaram, csak először had élvezzek beléd! – nyársal fel szinte azonnal, hogy mindketten hangosan felnyögünk tőle.
Úgy ültet vissza, hogy a felhúzza a térdeimet, szétnyitja a lábamat, és a talpamat is az asztallapra húzza, hogy kénytelen vagyok magam mögött támaszkodni a könyökömön. Míg mozogni kezdünk, fölém hajol egy újabb csókért. Így már a hajába tudok markolni. Megfogja a jobb térdem, kicsit oldalra billenti a csípőjét, jobb könyökével mellém támaszkodik, és gyorsít a tempón. El kell engedjük a másik a nyelvét, hogy nyögni tudjunk. Minden kihúzódásnál elhúzom tőle a csípőm, majd elé megyek, hogy középen találkozzunk, és közben egy pillanatra sem vagyunk csendben. Érzem, hogy rászorulok, érzem, hogy ez most megint kurva jó lesz. Hogy csinálja ezt? Nem értem. Alám nyúl, magához rántja a fenekem, hogy a lábaim lecsúsznak az asztalról, kénytelen vagyok a dereka köré fonni őket. Tövig magára húz, közben rám borul. Pont úgy párosodunk, mint az állatok. Gyorsan, vadul, semmi más nem hajt, csak a vér és az ösztön.
A semmiből hirtelen olyan erővel rándulok össze a farka körül, hogy kiszalad tüdejéből a levegő, és minden összehúzódásomnál hangosan nyög velem. Nem tudom, ő mit érez ilyenkor, de ez még nekem is fáj. Mikor sikerül végre uralkodni magunkon, Vilmos még akkor sem áll le. A nyakamat szívja és lihegve még mindig dug. Aztán gondol egyet, felegyenesedik, és még a sötétben is látom, hogy a szemembe néz.
– Felmegyünk hozzám! – húzódik ki lassan, kezével pedig azonnal pótolva a hiányt, amit okozott, már bal keze három ujja bennem van.
Bal kezes? Furcsa. Esküdni mertem volna, hogy jobb kézzel csinált eddig mindent. Mi a büdös picsáért agyalok most ilyeneken? Akkor zökkenek vissza, amikor a csiklómhoz is hozzá ér. Kis ideig játszik így velem, és az az érzésem, hogy ezt inkább maga miatt teszi, mert élvezi, nem miattam. Nem dug az ujjaival, inkább belül simogat velük. Nagyon különös dolgai vannak, nem mintha ezt eddig nem tudtam volna.
– Gyere! – segít felállni, de ujjai még mindig bennem mozognak.
A vállaira kell támaszkodjak, bal lábam átlendítem a derekán, hogy jobban hozzám tudjon férni. Jobb kezével meg is fogja, hogy segítsen tartani. Megvárja, míg az ujjaira folyik belőlem a cucc, addig simogat. Ezt is kibaszottul jól csinálja. Precíz, nyers, de ugyanakkor finom és óvatos. Először csak a vállaiba kapaszkodok, nem is veszem észre, hogy időközben már a nyakát fogom, és teljesen hozzá vagyok bújva. Belefúrom az arcom, egy másodpercre becsukom a szemem. Egy pillanatnyi lopott szeretet. Ami még csak nem is igazi, de a saját örömömre megjátszom, hogy az, és ez most neki is jó. Amikor tudatosul bennem mit is tettem, felnézek, és észreveszem, hogy ő eddig is engem nézett, de most meg is áll. Egy ideig, végtelennek tűnő egy percig csak nézünk egymás szemébe, aztán lassan elengedi a térdhajlatom, és míg én földbe gyökerezett lábbal nézek a szemébe a tarkómhoz ér, és meglepő lágysággal ér nyelve a számban az enyémhez. Amikor már majdnem kezd ciki lenni ez a bensőséges, majdnem hogy szeretetteljes csók, elhúzódik.

– Most kóstold meg! – húzza ki ujjait belőlem, és hangja most nagyon furcsán halknak tűnik.
A sötét ellenére meg mernék esküdni rá, hogy el van pirulva. Nézem az arcát, tutira én is ki vagyok pirosodva, a faszi kibaszottul jóképű. Kinyitom a számat, és engedem, hogy a számba csorgassa, ami belőlem folyt ki, majd két ujját lassan a számba dugja, és nézi, ahogy szopom. Becsukja a száját, és sűrűbben kezdi venni a levegőt.
– A múltkori nem ízlett, de azóta nem ittam kávét és alkoholt sem – liheg végül elszakítva tekintetét az enyémtől, a fülem mellé hajolva.
Előtte még becsukja a szemét, ahogy a makkja alatt körmömmel játszom a péniszén egy kis ideig, majd amikor kihúzódik a számból, és a nyálas ujjaival a nyakamra tapad, hogy nyelvét megint a számba tegye, már rendesen mozgok rajta, néha megsimogatom, majd erősen marokra fogom, ő pedig már kapkodja a levegőt.
Mindez idő alatt úgy csókolom meg, hogy tudom, csak kóstolni akar. Megmutatom neki az ízünket, finoman végig nyalva a nyelvét az enyémmel, az ujjáról leszopott nedvességet a nyálammal keverve adom át neki. Erre a mozzanatra szó szerint, hangosan belenyög a számba, és érzem, hogy míg játszom a kőkemény szerszámán, a csuklómra folyik egy kevés előváladék. Egy lépéssel még közelebb lép, teljesen hozzá szorulok, a kezemnek így már nincs helye mozogni, fölém magasodva elvadul számban a nyelve.

Elhúzódok, és megfordulva az asztalra hasalok. Nem kell noszogatni, már mögöttem van, illetve bennem. Kicsit előrébb tol, hogy rám tudjon hajolni, magasabb, mint én, a csípője is magasabban van. Most nem kímél, kurvára vadul dugni kezd. Nem úgy, mint elsőre, valami változott közöttünk, amit nem is nagyon értek. Pont annyira vagyunk begerjedve, mint pár perce, csak most mögé került egy sor érzelemmel átitatott, csöpögős vágy is. Ujjbegyeim az asztallap másik végén fehérre sápadnak, úgy kapaszkodok velük. Nagyon-nagyon, elmondhatatlanul jól esik, ahogy csinálja. Hátulról még markánsabb bennem a jelenléte, máshol ér hozzám, máshogyan érzem, leírhatatlan. A hangoktól, amik kijönnek a száján külön is orgazmusom lesz, és tényleg, nem telik bele egy perc megint akkorát élvezek, hogy majd szétszakít minket.
Még éppen az elviselhető kín és a kibírhatatlan gyönyör határán táncolok. Mozog bennem, amíg viszi a testem, azán még egy perc múlva is hangosan nyeljük a levegőt, ami mintha időközben kiritkult volna a szobában.
– Kurvára elmegyünk hozzám! – állít fel gyorsan, és öltözködni kezd.
Mindenem zsibbad, még nem tértem vissza a valóságba. Ez a fizikai vágy melletti érzelmi töltet totál elvette a józan eszem, összezavarodtam, de teszem, amit ő, és megkeresem a nadrágomat. Vissza ülve az asztalra megpróbálom felvenni, de be kell csukjam a szemem, és egy pillanatra bent tartani a mélyen beszívott levegőt, hogy mérsékelni tudjam a kezeim remegését.
– Nem lakom messze, gyalog megyünk – segít felvenni a ruhámat, és tudom, hogy látja rajtam, mi zajlik bennem, de nagyon díjazom, hogy nem teszi szóvá – Ha nem bánod, hogy megláthatnak minket együtt – guggol elém, hogy a szemébe nézzek.
Hogy meg ne lássanak… vele? Normál esetben a pólómon hordanám a képét, hogy dicsekedjek, megdugott, pont, mint azok a kis cafkák odakint.
– Vigyünk valami szopogatós francia löttyöt is – lassítom tudatosan a légzésem, és mosolyogva hátra fésülöm a haját a füle mellé, a kezem ott is marad, ő meg teljesen lefagy.
Lehet, ez mostmár tényleg túlzás volt a részemről. Egy dugópajtival nem érzelgősködik így az ember. Gyorsan összeszedi magát, ad egy puszit az ajkai mellett kapaszkodó karom csuklójára, és oda is nyúl, hogy elhúzza onnan.
– Szopogatós kedvedben vagy? – cukkol, míg talpra állít maga elé.
– Ha már két hónapja kávé- és piaböjtön vagy emiatt – nevetek fel erőtlenül, míg felveszem az ajtóban leejtett kabátomat.
– Ja, de a bagó maradt – lép mellém, átöleli a vállam, és mintegy elfogadva az előbbi közeledésem, teljesen magához húz.
– Gondolom így több is, mint szokásos – igazítom meg magamon a nadrágom.
– Nem voltál itt, hogy megold nekem a feszültséglevezetést – mondja halkan, míg kihúzom a haját a pólójából – Magamat is leszopnám, de csak a végét érem el a számmal – súgja nevetve félig a fülembe, félig a nyakamba bújva, közben megnyalva.
Hátravetett fejjel nevetek fel, miután elképzelem, hogy ezt tényleg megteszi.
– Látod, te vagy az egyetlen, akinek el is hiszem, hogy nem kamuzik, mikor ilyeneket mond.
Közben kilépünk a folyosóra és megvárom, hogy becsukja magunk mögött az ajtót. Jobb kézzel veszi ki a kulcsot, a bal karja alatt én állok. Gondolok egyet, és átlépek a másik alá. Felhúzza a szemöldökét, majd egy laza mozdulattal átdobja a bal kezébe a kulcscsomót, azzal fejezi be a zárást.
– Aha – nézek fel rá, mint aki most találta fel a spanyolviaszt.
– Valamit nem jól csináltam, ha erre is tudtál figyelni két nyögés között – neveti el magát lazán.
– Tisztázzuk! Mindkét kezeddel nagyon jól csináltad! – lépünk a folyosón, hangosabb lesz a zene.
– Legközelebb majd két kézzel ujjazlak, hátha akkor elfelejtesz kettőig is számolni – ugrat, remélem!
Mielőtt elengedne, beleharap az alsó ajkamba, majd belépve a pult mögé, lehajol, hogy keressen valami kifinomultabbat az elkövetkező kétkezes munkához.
– Szia! – lép elém a semmiből a szőke, bögyös IQ-nuku csajszi.
– Csá! – bököm oda kevés érdeklődéssel, közben megpróbálom a gyűrűmet biztonságos helyre tenni a telefonom és a pénzem mellé, a belső zsebbe.
Eszembe sem jut visszavenni az ujjamra.
– Hetek óta fűzöm a palit, mégis hogy gondolod, hogy csak így ide állítasz és máris a tiéd, ha? – esik nekem a semmiből – Várólista van, szivi! Kullogj a sor végére! Bár mire sorra kerülsz, már kihullik a fogad és az összes hajad olyan kibaszottul öreg vagy! – húzza el a száját undorodva.

Mi a picsa? Még be sem fejezi, hangosan nevetek rajta. Ezzel nem tudok mit kezdeni, nem is értem mit akar tulajdonképpen. A faszi most volt bennem öt perce, hogy álljak a sor végére? Milyen sor végére? Futószalagon hordja őket hátra? Na és ha igen? Leszarom. No, és miért beszél úgy róla, mint egy használati tárgyról? Ha hetek óta fűzi sikertelenül, valószínűleg ez a tárgy nem tart rá igényt. Most szépen haza megyek vele, nem mintha megkérdezte volna, szeretnék-e menni vagy sem, kiélvezem az estémet, aztán holnaptól
azt csinál, amit csak akar. Veszek egy mély levegőt, és hozom a papírforma szerinti közhelyet.

– Figyelj csak, aranyom! – bújok közben a kabátomba – A nő pont olyan, mint a jó bor. Idő kell neki, hogy faszán beérjen. Ha idejekorán kóstolod, akkor csak egy kurva szőlőlevet nyalogatsz. A szomjad oltja, de nem részegít. Te még csak must sem leszel, ha nem kapsz fel itt egy franciatanárt, és szopod a faszát egész éjjel könyörögve, hogy faragjon művelt nőt belőled – zsörtölődök, és elindulok kifelé.
– Ha már tudod majd mi az a sommelier, kinyithatod a szádat – morgok magamnak kifelé menet.

Bazd meg, ezek a mai egyetemisták idiótábbak, mint várná az ember. Odafent a friss levegőn Vilmos a kezembe nyom egy palackot, míg belebújik a fekete szövet kabátjába.
– Egyszerűbb, ha lealacsonyodsz hozzá és belemarsz képébe, azt talán meg is érti – veszi ki a zsebéből a cigit, és meggyújtja – Hónapok óta megtenném én is. Büdös kis ribanc.
– Figyelj, ha úgy benyeli a farkad, mint Jónást a cethal, ki nem szarja le? Közben úgysem tud dumálni – szívok bele az elém tartott cigibe, majd elveszi tőlem a palackot, így már a derekát átölelve az övbújtatójába tudok kapaszkodni a másik oldalán.
Meglepetésemre most hallom először hangosan nevetni.
– Nincs az az állapot, hogy ráfanyalodjak – mondja, és szó szerint kirázza a hideg, hogy most én nevetek fel tőle – Nem áll fel a faszom a buta nőkre.
Jé, a komának érzései is vannak. Normál emberi érzései. Az pedig, hogy engem nem tart butának valahol a nagyon mélyre temetett önbecsülésemet kezdi el élesztgetni a szennyben, ami az évek alatt fölé gyűlt. Jól ki lehet éhezve a normál diskurzusra, ha első alkalommal arra is így begerjedt, hogy tudtam három nyomorult koktél nevét az összetevőivel együtt.
Felnézek rá és végre látom kicsit világosabb helyen is. A kirakati neonfények és az utcalámpák melletti fák árnyékot vetnek ránk, de még így is kivehető, hogy a faszi nagyon durván szexi. A szeme pedig annál is világosabb, mint eddig láttam. Metszően hideg jégkék. A csontodig hatolva átlát rajtad vele. Ha szembe sétálna velem az utcán, még ijesztőnek is mondanám, ha nem lenne benne az a kedves csillogás, ami éppen most is, amikor engem néz velük.
– Másik dohány? – ízlelem közben a füstöt, ami a tüdőmből jön visszafelé.
– Másik bizony – biccent elismerően – Ízesített pipadohány.
– Vaníliás – mosolygok magam elé, és kiveszem a kezéből a csikket.
– Stanwell vanilla, de óvatosan, ha nem dohányzol, magas a nikotintartalma, és az édes íztől hamar felfordul a gyomrod – veszi vissza félmosollyal a cigit – Lassan szívd!- teszi vissza a számba, olyan óvatosan, hogy majdnem meghatódom tőle, hogy ő akarta a számba tenni és tartani, míg szívok belőle.
Szánalmas, hogy már ennyi figyelmességnek és kedvességnek is örülök. Nem csak Vilmos van kiéhezve a normál esetben alap emberi emóciókra. Közben letérünk jobbra az óváros díszburkolatáról egy kevésbé csinos főútra. Messzebb kerülünk az öböl vizétől, itt védettebb helyen vagyunk, már nem fúj annyira a szél sem. A következő utca sarkán balra kanyarodunk, és felmutat a legmagasabb épület tetejére. Az egyetemé az egész. A 3D-s animáció fellegvára, nyílt napokon én is voltam odabent több emeleten is a lányaimmal.
– Ide jöttünk? – fordulok szembe vele.
– Király, mi? Legfelül pazar a kilátás, és nem baszogat egy szomszéd sem, mert nincs – fog kézen és átadva nekem a palackot, elővesz egy mágnes kártyát, amit le is csippant az egyik beléptető kapunál, és egy pillanatra nem engedne el.
– Hogy sikerült elintézned, hogy az egyetem épületében kecózz? – lépek be utána a nagy márvány folyosóra.
– Az egész banda nálam iszik – vonja meg a vállát, majd a liftbe lépünk, ahol maga elé húz, és a hajamba túrva nyelve már a számban van.
– Hm, nagyon pöpec íze van ennek a vaníliának, érzem a hajadon is az illatát – szagolgat körbe, mint egy kopó a nyúlüreget, kicsit még csiklandoz is közben, hogy nevetnem kell tőle.
– Remélem, Chardonnayt hoztál hozzá! – emelem fel a nálam lévő palackot, hogy megnézzem, és bingó – Milyen kis ügyes vagy! – vigyorgok fel hozzá, és tekintete egy prédára leső ragadozóéként villan egyet.
A lift jelez, hogy felértünk. Jóformán még ki sem nyílik az ajtó, Vilmos már nekem is esik. A sötétben terel a lakásban kanyarogva, menet közben elveszi az üveget a kezemből, lefejti rólam a kabátomat, és éppen az állkapcsom élét nyalja, amikor egy nagy franciaágyra lök. Halkan felnevetek, és a hajába túrok, míg a két lábam közé mászik.
Valami változik. Lelassul. Körülöttünk az idő és mi is. Most kettesben vagyunk, nem zavarhatnak meg minket. Ráérünk. Ki is használjuk. Mozdulataink most simogatások és apró csókok lesznek. Kigombolja a fehér csipke blúzom, keze átfut a puha fehér csipke melltartómon, az azonos anyagú és színű trikóm alatt, majd a nyakam csókolva kigombolja a fekete nadrágomat, és a combom oldalát végig simogatva tolja le rólam a bal oldalamon. Nyitott tenyere egy pillanatra nem tétlen rajtam. Fogával két puszi között lehúzza vállamról a melltartóm pántját. Megszabadítom a pólójától, és a nadrágját csók közben tolom le róla, hogy végre hozzám tudjon férni. Míg belém hatol, a fülem mellett szagolja a hajamat, hangosan felnyög, amikor a maradék vanília aroma átjárja az érzékeit.
Most semmi vadulás. Halkan szeretkezünk. Bőre az enyémhez ér, érzem, ahogy veszi a levegőt, érzem, hogy ez most neki is más, amikor leteszi mellém a fejét, és kicsit megemelve az ölébe húz. Kedvét leli bennem, és ettől nem is emlékszem mióta először, de boldog vagyok. Ránk omlik a haja, mindenhol beterít, de egyikőnket sem érdekli. A feje után nyúlok, és a nyakamba húzom, mindenemmel hozzá akarok érni, egybe akarok olvadni vele. Átölel, érzem, mennyi erő van benne, amit most a kedvemért visszafog, vigyáz rám. Jézusom! Mi van? Kipattan a szemem, de már későn. Úgy élvezek el, hogy a nevét nyögöm a fülébe, és igyekszem rendezni a gondolataim, az érzéseim, a testem önkéntelen rezdüléseit, kevés sikerrel. Marad a kuszaság, tele csomókkal és útvesztőkkel. Közben furcsa módon kielégülve mentálisan és fizikailag teljesen tisztának érzem a gondolataim. Micsoda paradox kettősség.
Vilmos nem szeretne szabadulni, úgy tűnik, őt nem zavarja, ami most közöttünk lezajlott. Belefésülök a füle mellett a hajába, és míg óvatosan kihúzódik, helyezkedik, hogy ne nehezedjen rám, csukott szemmel élvezi az érintést. Kezem lefut a füle mögött a tarkójára, le a vállaira, majd a felkarjára. Szálkásan izmos. Nincs rajta felesleg, de még így sem kis darab. A bőre pedig meglepően puha és finom meleg az ujjaim alatt. Nagyon kellemes hozzá érni. Libabőrös, ahogy haladok egyre lejjebb.
– Itt szereted? – suttogom mosolyogva a fülébe, mire hümmög egyet válaszul, és puha ajkai a nyakam vékony bőréhez érnek.
Mások lehet, hogy tartanak tőle, nem is mernek közel menni hozzá. Olyan, mint egy veszett vadállat, de csak látszatra. Most éppen kiszolgáltatott. Ha ki van elégítve, megszelídül. Pont olyan emberi, mint bárki más, ha adsz esélyt neki, és engedi, hogy átláss a szitán.
Hosszú percekig simogatom. Ujjbeggyel a vállától le a könyökéig, majd vissza körömmel fel ugyanoda, egy centivel mellette ugyanezt megint le és vissza fel. Néha felsiklik a kezem a hajába, az arcára, aminek másik oldala a vállamon nyugszik. Egyik ilyen alkalommal, megemelem az állát, és megcsókolom. Közben kibújok alóla, és fölé fekszem. Szorítja a nyakam tövét, míg az övére csúsznak az ajkaim, másik kezével, zavaróan rutinos mozdulattal, kikapcsolja a melltartómat. Félre is dobja. Hirtelen felül velem, most megint másképp csókol, mint eddig. A közénk lógó hajszálaimat a fejem tetején hátra fésülöm, amikor elenged. Egy ideig néz a szemembe, és mintha belém látna, analizál. Semmi takargatnivalóm nincs, állom a tekintetét. Farkasszemet nézünk a sötétben, majd ajka furcsa, azt mondanám aranyos, félmosolyra húzódik, és pislant egyet.
– Vesztettél! – húzom fel az orrom vigyorogva, de a következő pillanatban, már hangosan nevetek, ahogy morogva a nyakamba harap, és az oldalamba mar.
– Ne! Ne csikizz! – próbálok védekezni – Be fogok pisilni! – próbálom lefogni a kezeit az enyémekkel, de nincs rá szükség, mert ért a szép szóból.
– Egyébként rohadtul nem érdekelne, de gondolom, el szeretnél jutni a mosdóig – mosolyog lazán.
– Nem tudom, mennyi pia kellene nekem ahhoz, hogy megtegyem, amiről beszélsz – állok fel az ágy mellé, és a csuklómon lévő hajgumival összekötöm a hajam.
– Máris bontom a palackot, keresek hozzá valami lágy zenét és kiderítjük – nevet fel, és elém áll.
Meztelenül még nagyobbnak tűnik, ahogy lenéz rám. Mint a prédára leső ragadozó. Sosem éreztem magam növényevő őzikének, de most nem állok távol tőle. A tarkómhoz nyúl, és az imént összekötött hajamból kihúzza a hajgumit, a csuklójára gördíti, majd marokra fogva a tincsimet az ajkaihoz húz. Lehet, hogy úgy néz ki, de nem durva, még csak nem is fáj. Le kell hajolnia, hogy hozzám férjen, így már át tudom ölelni a vállát. Körmöm pont olyan módon mar bele a jobb vállizmába, hogy ez is durvának tűnik, de nem hagy nyomot. Fel is szakad belőle egy akaratlan sóhaj, majd engedve a hajamon, tenyere a tarkómra simul, és megint simogatás lesz, ami nem is annak indult. Összebújva a sötétben, a két elhanyagolt lélek minden apró elé dobott morzsát felszednek a porból, amit csak eléjük vetnek.
– Vízcsobogás appod is van, hogy könnyebben menjen? – incselkedek vele, kicsit oldva a hangulatot, amikor elhúzódik.
Megfogja a kezem, hogy megmutassa, merre van a fürdő, közben jót mosolyog rajtam. A lakás nagyon stílusos. Hiába eredetileg nem gyár vagy üzem épület, loft lakásnak hat. Oszlopok, és nagy üveg ablakok körben. Közöttük dísztégla, a berendezés is ipari stílusú, de nem rideg, csak hangulatos. Ami pedig nem is tudom, hogy meglep-e, vagy csak szépen illeszkedik az eddig Vilmosről alkotott képbe, minden, de szó szerint minden tele van könyvekkel. Könyvespolcok szép katonásan, ahol csak férnek, még térelválasztónak is be vannak fogva. Érdekes módon az összkép varázslatos.
– Tudsz állva pisilni, mert ha nem férsz oda tőlem, akkor én vagyok az első! – fordul velem szembe kihívóan, kizökkentve ezzel a bámészkodásból, és nem enged tovább a fürdő küszöbénél.
– Hogy mi a szar van? – nevetek fel hangosan – Vilmos, három gyerekem van, kurvára nem érdekel, hogy ki van bent közben, ki pisil mellettem, nyitva van-e az ajtó vagy nincs, éppen szól-e a zene vagy sem – tolom félre az útból.
– Csak azért nem hugyozok a küszöbre, mert még az állatok sem piszíktanak maguk alá, na és nekem kellene összetakarítanom utána – nevetek megint, közben végzek is, Vilmos pedig a két lábam közé sétál.
– Dőlj hátra és tedd szét a lábad! – mosolyog le rám, és teszem, amit mond – Ha lehugyozlak, majd én nyalom le rólad! – vigyorog, és megfogja a pöcsét.
Közben most először nézek szét anyai szemmel, és fel kell nevessek olyan kupi van.
– Elpakolni magad után sosem szoktál? Ennyire anarchista vagy? – nézek rá, míg fölém magasodik, mire félre rántja a kezét, olyan lesz a bal combom tőle, hogy hangosan felnevetek.
– Most megjelöltél? – fésülöm ki a hajam a szememből, összekötném, mert idegesít, de ugye a hajgumim nála van.
– Nem is zavar? – kérdezi döbbenten, míg alkaromnál fogva felhúz, hogy kezet tudjunk mosni.
– Micsoda? – fordulok a mosdó felé – Hogy folyik a combomon a pisi? – nevetek fel lazán, és megnyitom a vizet – Szeretnéd, hogy hisztizzek miatta? – incselkedek, míg a csaphoz fordulok – Nem zavar, de ne nyald le, kérlek, nem szeretném, hogy beteg legyél! – mosom a combomat is a meleg vízzel, míg mögém lépve ő is kezet mos.
– Baszki, koszos kézzel értem hozzád az irodában! – nyúl azonnal a két lábam közé.
– Nem baj, majd kikúrálom magam – fordulok felé mosolyogva, és átölelem a nyakát.
Mindenhol összevizezi a hátam és a fenekem ahogy a vállára kap.
– Gyere, igyunk egyet! – cipel ki az ebédlőbe.
Onnan a kilátás valami egészen varázslatos. A lakásban teljesen sötét van, így lehet látni az egész éjszakai várost, mögötte az óceánt a tankerhajókkal és a világítótoronnyal, a másik oldalon a szigetet a parkkal és az öböllel.
– Azt a kurva… – szakad fel belőlem gondolkodás nélkül ez a kevésbé választékos dicséret.
– Éhes vagy? – szól ki a konyhából – Kérsz hozzá sajtot? Ha nem vagy laktóz, laktáz és kiskutyafasza érzékeny – morogja a hűtő elől.
– Minden jöhet! – válaszolok, de nem tudok leszakadni a látványról.
– Baró a kilátás, mi? – adja a kezembe a poharat, és kicsit arrébb terel, hogy az egyik szőnyegre leülve az ablak elé tudjak helyezkedni.
– Nagyon, de hiányzik valami – nézek körbe – Hol van a karácsonyfád? – érek vissza hozzá.
Közben újabb cigire gyújt, és azonnal át is adja nekem.
– Hol vannak most a srácok? – kérdezi nem is válaszolva, míg a sajtok között keresgél.
– Anyámnál alszanak – szívok bele a cigibe, majd odamászva hozzá, a vállára teszem a fejem, és míg lehajol, a szájába fújom a füstöt.
– Az urad? – iszik bele a borba, miután hosszan kiélvezte az ízt.
– Külföldre kellett utaznia, oktatni – húzom el a szám – Csak holnap jön haza.
– Látom nagy a l’amour – mondja érzelemmentesen, mialatt egy sajt darabot tesz a szájába.
– Ja, hát az a tag, akit anno Ámornak hittem, kiderült, hogy vak bányalovakat szerződtet hosszútávra – kortyolok a borból.
Hallom, ahogy lazán felnevet. Nem sokszor teszi. Majdnem megtisztleve érzem magam tőle.
– Három gyerek… – mondja halkan, de nem ragozza.
– Neked miért nincs senkid? – kortyolok újabbat és elveszem tőle a cigit.
– Fiatalabb koromban nem találtam olyat, aki elviselte volna a különc dolgaimat, olyat meg végképp nem, aki élvezte is. Vagyis de, találtam – fújja ki a füstöt nevetés közben – de az nekem már túl durva volt. Nem akarok senkit alázni és verni, vagy fojtogatni, azt pedig végképp nem tűröm, ha velem teszik – itta ki a borát húzóra, majd a palackba is belekósolt.
– Szóval most egyszerűbb kiéhezett háziasszonyokat hajkurászni, akiknek már nullára redukálódott minden gátlása – mondom minden él nélkül.
– A faszt! – nevet fel gúnyosan – A legtöbbje hat gyerek mellett is prűd fapina marad, ez nem gyerek- vagy családfüggő.
Csendben ülünk egy ideig, majd mikor kittam a borom a poharamból, elveszem tőle a palackot és én is abból iszok.
– Lógjunk ki fát lopni! – adom neki vissza az üveget.
– Nincs ásóm, se fűrészem, és egyedül szoktam ünnepelni – teszi idézőjelbe, ujjai között a cigicsikkel – nincs szükség felhajtásra – tesz a számba egy sajt darabot.
– Dehogy nincs, gyere! – húzom magam után a falatot rágva – Majd beugrunk hozzánk fűrészért.
– Jó, oké, menjünk, de ha lefagy a pöcsöm odakint, beléd dugom melegedni – vigyorog, míg a hálóig sétálunk.
– Jó, majd meg is szoptatlak közben, ha megszomjaznál – vetem oda ironikusan, mialatt magamra húzom a nadrágomat, de nem jön válasz, meg kell forduljak.
– Te még szoptatsz, és ezt csak most mondod? – tárja szét a karjait kérdőre vonva – Fasznak az én spermámat kóstolgattuk eddig? – jön elém mindenre kész arckifejezéssel, amitől nem tehetek róla, de megint nevetnem kell.
– Meg akarod kóstolni? – húzom fel a szemöldököm – Egyébként akkor is folyik, amikor elélvezek – közlöm a tényt, aminek hatására mindkét kezével a hajába túr.
– Rád fogok élvezni, remélem nem bánod, bogaram! – liheg hangosan, és a köldökéhez ér a merevedése, annyire be van indulva – Éhen fog halni a gyerek – lök vissza az ágyba – Semmit nem hagyok neki!
– Szerencsére sosem fogy el, és már nem ezen él, csak ezzel alszik el! – a végét nem biztos, hogy ki tudtam mondani, már a bal mellemen lógott, és hiába volt ez már így évek óta a gyerekekkel, ez most mégis teljesen más érzés volt.
Annyira jól csinálja, mintha éppen most cuppant volna le az anyja melleiről. Ösztönösen, érzésből tudja, hogy nem csak a bimbót kell bekapni, és nem csak bután szívni, mint gyerek teli tüdővel a szívószálas üccsit kánikulában. Érzem a nyelvét a bimbómon, azt is, ahogy a tej a szájába folyik. Vesz egy mély levegőt, de az egész testbeszéde elárulja, hogy kibaszottul élvezi. Majdnem remeg, annyira tetszik neki. A teste egy pillanatra nem tud megállni, a kezei néha belemarnak a nyakamba, néha csak szorítanak közben a mellem oldalán. Azt is látom, hogy hozzá se kell érnem, el fog élvezni. Egy idő után megállás nélkül nyög, minden adag kifújt levegővel.

A férjem undorodik tőle, vagy már lehet tőlem is. A lényeg, hogy messze elkerülte a melleimet, amióta a gyerekek megszülettek, nehogy rácsöppenjen valami. Az, hogy most valaki így imádja azt, ami a világ legtermészetesebb és legszebb dolga, és nem utolsó sorban én vagyok, aki adhatom neki, elmondhatatlanul más dolgokat mozgat meg bennem. Szeretet? Igen, azt hiszem ez a jó szó. Szeretem, amiért ennyire szeret.

Vilmos lassan elengedi a bal mellem, lihegve helyezkedik. A bal lábszáram térdben behajlítva oldalra fekteti, mögé fekszik, hogy a pénisze a lábikrámra kerül, és pontosan úgy fekszik előre az ölembe, ahogyan a gyerekek. A jobb mellem következik. Becsukom a szemem, és zihálva tartom a fejét, közben csípője nagyon lassan mozgatja rajtam a farkát. Pont abban a ritmusban, ahogyan nyel. Nyal, szív, kortyol, enged. Megint. Újra és újra. Közben nem is tudom, mikor veszem csak észre, hogy én is nyögök. Nem úgy csinálja, hogy csak neki legyen jó, engem is ingerel és izgat. Erre is csak már akkor jövök rá, amikor előrébb kell dőljek vele együtt a karjaim között.
Bazd meg, mi történik velem? Úristen! Úristen! Mire tudatosulna mi zajlik, már túl is esek rajta. Egyik nyelés után nem enged a vákuumon, a foga élével rám harap, hogy szó szerint felüvöltök tőle, és nem tudom, mikor mi történik először, de én kurva nagyot élvezek tőle, ő meg az én reakciómtól, vagy hangomtól, vagy csak pont azért harapott meg, mert ő már akkor rám élvezett? Nem tudom, nem tudom. Érzem, hogy mindenhol nedves leszek. A lábszáram, a combom, de még az oldalam is. Hallom, ahogy nyitott számon át hangok jönnek ki a belőlem, míg szorítom őt magamhoz. Hallom azt is, hogy ő is állandóan morogva nyög, a teste pont úgy lüktet, mint az enyém alatta. Hátra dőlök, megpihenek, míg lenyalja a bal mellemről, ami még kifolyt belőle. Szabad kezemmel a homlokomat fogom az odahullott hajam alatt, és csukott szemmel igyekszem visszazuhanni a valóságba.
Vilmos közben a nyakamig jut lihegve a csókokkal, majd a fülemhez ér az ajka, úgy kuporodik oldalt fekve mellém.
– Életem legszebb karácsonya – leheli a szavakat külön-külön levegővel, és érzem a bőrömön, hogy mosolyog.
Erőtlenül elnevetem magam, és kihúzódom alóla, oldalt fordulva a hátához bújva, át tudjam karolni a karja alatt. Másik kezemmel még simogatom egy ideig, ahol elérem a haját. Pár perc múlva kitapogatom a takarót, és magunkra húzva folytatom tovább, a karját simogatva, míg nem érzem a légzésén, hogy elaludt.