Egy kis erotika

Egy kicsi társasházi lakás földszintjén élek. A teraszom az öbölre néz. Igaz, van a víz és a balkonládáim között egy park, de anno ez állt a hirdetésben, és végül is nem hazugság. A balkon virágaim teljes pompában virágoznak, és igen nagy gondot fordítok rájuk. Pontosan emiatt indítottam külön hadjáratot a felsőszomszéd ugató kis görcse ellen, aki elvileg egy kutya lenne. Az ördög képében. Mert az a kis vakarék minden este pontban kilenckor úgy hugyozik le a felettem lévő erkélyük korlátjai között, hogy a virágok tocsognak a kutya pisiben, és szépen szisztematikusan bele is fulladnak.
Ebben az évben kitaláltam, hogy felveszem a kesztyűt, majd nehogy már ő diktálja mit ültetek a ládáimba! Vettem egy kurva nagy vízipisztolyt. Puskát, bazzeg. Csak minden nap elfelejtem, hogy mennyi az idő. Így esett, hogy főzés közben inkább odaégettem a rántást, vagy a porszívót engedtem külön életet élni a nappaliban, de megérte. Úgy szoktam csinálni, hogy átmászom a korláton, be a legközelebbi bokor mellé, onnan lövök, pont a szeme közé. Mégse higgyék már azt, hogy az alsó szomszéd szeretné vízbe fojtani a dögöt.
Szóval szombat este, kilenc óra, jelez a telefonom. Én meg a zuhany alatt. Na, megy a kattogás a fejemben, hogy már eddig nyomtam két hete rambót, ma is mennem kellene, de most így? Villám döntéshozatal, nem a leghelyesebb, még büszke se vagyok rá, de ez vérre megy. A virágaim vérére. Kivágódok a fürdőből, felkapom az ebédlő asztalon heverő puskámat, át a korláton, közben alul a kövön megcsúszik a vizes lábam, a pisztoly repül, el a bús büdös picsába, én meg fekszek a földön, mostmár sárban, és csak nézem, ahogy felettem a kis mopsz nekiáll hugyozni.
– Kurvára szeretnék nevetni, de érzem, ennek most tétje van – szólal meg egy kellemes férfihang valahol a járdáról, és alig tudja visszafogni a röhögést – Csak mond hova célozzak!
– Nem kérdés, bazzeg, ahol a legjobban fáj neki! – nyögök, de mozdulni se tudok, közben hallom, ahogy elneveti magát, de már lő.
– Van benne só, vagy fokhagymapor is? – nevet hangosan.
– Célozz az orrára, ha elég a víz, majd felmegyek és behintem sóval miután felszántottam az egész rohadt erkélyt – morgok, de már kezdek aggódni, hogy gáz van, mert a lábam gecire fájni kezd, csillagokat látok tőle.
A véreb felettem eltűnik, én meg tiszta pisi– és vízpermet vagyok. Köpködöm ki a sarat a számból, és hallom, ahogy a srác közeledik felém, és még mindig nevetve mellém zökken. Aztán ami levágja nálam a biztosítékot, hogy segít felülni, és levéve magáról a pólóját, áthúzza a fejemen, hogy végre ne ádámkosztümben parádézzak az egyik legforgalmasabb esti sétány mellett.
– Szerintem ezt a sóval behintést hagyd meg a kartháhóiaknak, mert ez a gyilkos nagyon szívós – dobja be az erkélyen a puskámat – Ide valami más kell.
– Tök cuki vagy, meg lovag meg minden, és esküszöm, elmegyek veled inni, ha rendbe vágtam magam, de szerintem a bokámnak nem ez a természetes mozgásiránya – nevetek, közben már izzadok, mint a ló.
– Azt mondod, nem vagy hajlékony? – fordul meg ültében, és észre is veszi mi a gond – Hát, akkor ebből röntgen lesz.
Azt hittem ott fogok kimúlni a sárban, hamarabb távozva az élők sorából, mint az a faszom mopsz odafent, de a krapek, már a hónom alá is nyúlt, és míg én ordítoztam, ahogy megmozdult a lábam, velem együtt átlépett a korláton, és fontos megjegyeznem, hogy levette a cipőt az ajtóban, csak ezután cipelt be a lakásba a zuhanyzóig. Nem mintha nem csöpögött volna belőlem minden más is közben a padlóra, de egy lovag az minden körülmények között lovag magad.
– Nem szeretnék illetlen lenni, vagy leskelődni, de egy, már mindent láttam, kettő, így nem tudlak bevinni a kórházba.
– Figyelj csak, nyomok vagy hetven kilót a százhetvenöt centimre, szerintem tegyél le mielőtt megrokkansz – szorítom össze a szemem fájdalmamban.
– Ha pattan egyet a gerincem, akkor majd te hívod a menőket – duruzsolja felettem az ürge, közben matekozik, hogy is kellene rólam levakarni a sarat, minél kevesebb kárral. – Egyenesen sovány vagy, szóval, ne izgulj emiatt!
– Csak tegyél le a földre, majd megoldom egyedül – néztem én is mit is lehetne kihozni ebből.
– Persze, hogy majd itt húzd magad a földön össze–vissza – alig tudja kimondani a szavakat úgy fulladozik a visszafojtott nevetéstől.
– Röhögj nyugodtan, már nem oszt nem szoroz – vigyorgok először a szemébe nézve, és végig sikerül nézni, ahogy valóban el is neveti magát.
Azt a kurva. Egy bazi jóképű angyalt küldtek hozzám, hogy felvigyen az égbe. Ezek szerint mégsem a pokolra kerülök, hiába az elszánt, hosszú évek óta tartó ezirányú küzdelmem.
– Lehet, hogy el fogok ájulni – nyögök, újra becsukva a szemem – csak előtte hányok egyet.
– Igen, már remegsz is – támaszt neki a falnak, hogy egyik kezével ki tudjon pakolni a zsebeiből – Ez teljesen normális, a sokk miatt van.
Lép be velem a még mindig sugárban zúduló víz alá.
– Nahát, a sár alatt micsoda kincsek lapulnak – törli ki valahogyan a szememből a földdarabokat.
– Remélem, nem a melleimre célozgatsz! – emelem a karjaim is a víz alá – Amúgy ne most bókolj, bakker, mikor lehet, hogy lerókázlak.
– Na és ha a melleidre célozgatok? – bujkál megint a nevetés a szája sarkában.
– Á, jobban belegondolva, biztosan nem, levetted a cipőd az ajtóban, még meg se nézted őket, a fejemet rá – mosom magam a pólója alatt.
– Ne dobálózz olyan lazán a testrészeiddel, már így is eggyel kevesebb van. – neveti el magát mostmár nyíltan, és igyekszik nem a kezem nyomát követni a szemével, de nem igazán sikerül neki, amikor a két lábam közé nyúlok, majd a combjaim belső feléhez, hogy ott is letakarítsam magam.
– Szerinted ott is megröntgeneznek? – harapja be az ajkát, ahogy igyekszik nem megint kinevetni, de már a szeme is könnybe lábadt tőle.
– Nem, de sose lehet tudni – nevetek fel hangosan – Lehet, egyből kérem az éves méhnyakrák szűrésemet is, akkor már azért se kellene bemennem jó ideig.
– Nem bírod a dokikat? – sétál ki velem az ebédlőbe, közben törlöm magam a törölközőmbe, aztán rájövök, hogy tőle újra és újra tiszta víz vagyok.
Kihúz a lábamnak is egy széket, majd mikor rá fekteti, azt hiszem, megint menten elájulok. Ennek a fele se tréfa.
– Vegyél ki magadnak egy törölközőt a fürdőben lévő szekrényből, és csak utána hozz nekem egy bugyit – mostmár én se tudtam visszafogni a nevetést, pedig lábam úgy is lüktetett, hogy csak simán feküdt a széken.
– Meg se foglak ismerni bugyiban – viccelődött a haját törölgetve, mikor visszaért, majd megkereste a háló szobát, és míg levettem magamról a vizes pólóját, hogy ott is szárazra töröljem magam, már vissza is ért egy kész szettel.
Csak pislogtam, mint hal a szatyorban, és nem tudom azért-e, mert Adonisz került be a lakásomba, vagy azért, mert a fekete bugyihoz, fekete ruhát is hozott.
– Ugye otthon szabadidőben nem női ruhákban mászkálsz? – vettem el tőle a ruhát, hogy fel tudjak öltözni végre.
– Nem, de most lehet, rá fogok szorulni – vakarta a nyakát – Így nem tudok beülni a kocsiba.
– Már így is nagyon hálás vagyok, hogy nem kutya húgyban fekve hagytál meghalni odakint, szóval menj haza nyugodtan, megoldom – sóhajtottam nagyot, és majdnem félre dobtam a bugyimat, amit nem tudtam áthúzni a törött bokámon.
– Azt mondod? – guggolt mellém vigyorogva, és kicsit megemelte a lábam és átbújtatta a bugyi szárát rajta, közben megint kivert a víz annyira fájt.
Valameddig felhúzta a bugyimat, de utána fel kellett álljak, hogy végre a fenekemre is felkerüljön. Szóval a vállaira támaszkodva sziszegtem, közben csúnyán káromkodtam, mikor az összes vér a bokámba zúdult. Meg is kellett tartson egyszer, mikor egy pillanatra tényleg sötét lett minden. Aztán a ruhám szoknyája alatt én bal kézzel, és az ő bal kezével mindketten hangosan nevetve ezen a kibaszott helyzetkomikumon, felhúztuk a bugyimat.
– Istenem, csak egyszer legyen vége ennek a napnak! – fújtam ki a levegőt, és észre se vettem, hogy úgy szorongatom szegényt, mint egy greenpeace-es az odaláncolt fatörzsét.
Gyorsan el is engedtem, de utánam kapott, és újra felemelt. Meglepetésemre bevitt a hálóba és az ágyamra fektetett.
– Most kell lerónom minden tartozásom? – nyögtem döbbenten – Nem ér ez rá kicsit később?
Úgy nevetett fel, hogy azt hittem le is ejt közben a padlóra, de csak puhán lerakott, betakart és ellépett mellőlem.
– Haza megyek, felöltözök, és húsz perc múlva visszajövök, rendben? – nézett rám most először komolyan.
– Köszönöm, de felhívom valamelyik haveromat, nem gond – húztam feljebb magamon a takarót.
Jesszus, pont most lettem szende szűz, mikor már mindent látott belőlem.
– Szombat este tíz óra is elmúlt – nézi az óráját – szerintem fele most lesz hulla részeg, a másik fele meg vagy kefél, vagy alszik.
Gyorsan számba vettem a lehetséges opcióimat.
– Vagy ezeket random keverve bármelyik – fintorogtam magam elé nézve.
– Húsz perc és itt vagyok! – mondta és már nem is volt a szobában.
– Az ajtóban van a kulcs, vidd el! – szóltam utána, mikor visszaért az erkélyről a cipőjével.
Még hallom, ahogy nyílik majd csukódik az ajtó, utána már csak fekszem a sötét szobában, az ebédlőből szűrődik be egy kis fény, és nézem magam előtt a nagy üvegablakot, mögötte a parkkal és a vízzel. A bokám pont a hullámok ütemére lüktet, és fasz kivan, hogy nincs nálam a telefonom, hogy nyomkodjam, amíg itt malmozok. Aztán eszembe jut a félmeztelen srác és nyomkodnám a hüvelyem belső falát is, vagy mondjuk ő is megtehetné, ha visszaér. Mondjuk nem szoktam ilyeneket tenni, de pucéran se szoktam odakint bokát eltörni, ma ez nem számít.
Ki tudja mióta fekszem ott, már beindulva, izzadva, remegve, persze mind a törött bokám miatt, mire hallom, hogy nyitja odakint az ajtót, és mint egy párduc olyan halkan lép be a szobába. Azonnal fel is kapcsolja a lámpát.
– Azt a kurva – nyögök fel és visszahanyatlik a fejem a párnára, hogy a plafont nézzem, ne őt bámuljam – Te hová készülsz? Vagy én vagyok nagyon alulöltözve?
Hallom, ahogy lazán felnevet.
– Szerintem csak reggel visznek fel kórterembe, nekem meg dolgoznom kell utána – magyarázza türelmesen a tökéletesre vasalt fehér ingében és szürke öltönynadrágjában.
Göndör barna haja még mindig nyirkos, de most szemüvegben van. Innen kerüljek ki úgy, hogy nem nyögök hangosan. Vagy foghatom a sajgó bokámra is a sajgó vágyaim, nemigaz?
– Szerintem pár napig nem jöhetsz haza – ül le mellém – Pakolok, csak mond el, mit hol találok!
Úgy nézek rá, mintha nem egy nyelvet beszélnénk.
– Bent kell maradjak a kórházban? – hisztizek, és majdnem elsírom magam.
– Bizony, utána meg szépen itthon néhány hétig – húzza fel a szemöldökét.
Felnevetek, aztán oldalra fordulok, hogy belesírjak a párnámba.
– Teljesen kizárt! – üvöltök bele az ágyneműbe – Nem megyek be!
Visszafordulok, de már nincs a szobában. Akkor tényleg itthon maradok. Majd összeforr az a csont valahogy magától is, nem? Aztán hallom, hogy nem hagyott magamra, csak odakint rámol valamit.
– Most fosztasz ki, életem? – ordítok ki az ebédlő felé.
– Bizony, elviszem az összes unikornisos pléded! – lép vissza nevetve az egyik ominózus rózsaszín darabot tartva, és úgy nevet, hogy alig kap levegőt.
– Kapucnija is van. Próbáld fel! Bújj bele a kezeddel a kis kesztyűibe és olyan, mintha ölelnének – mosolyogtam felé, és megszokásból felhúztam volna magam alá a lábam, de csak egy újabb szisszenés lett a vége.
Elém sétált, ágyéka a számmal egy vonalba került, onnan pislogtam fel rá.
– Szép övcsatod van – nyögtem hangosan, mire csukott szájjal elnevette magát, és a fejemre húzta a kapucnis pokrócom.
– Ezt hozd magaddal! Azok a csúnya bácsik odabent sosem bántanának egy falat mályvacukrocskát – vigyorgott, és nekem kedvem lett hirtelen még törött bokával is nyögni a srác alatt.
– Csak telefon, töltő, víz és fogkefe kell, ja és bugyi – vigyorogtam fel hozzá.
– Tudom, hogy szereted mutogatni magad, de azért csak teszek mellé pár ruhát is, ha nem bánod – mosolygott, és tényleg pakolni kezdett.
Negyedóra viccelődve rámolás után kivitte a táskámat a kocsiba, aztán visszajött értem, és még a villanyokat is lekapcsolta mielőtt bezárta volna az ajtót. Tök cuki volt, még tusfürdőt, deót, meg ki tudja még mit tett a táskámba a cuccaim közé. Szaggatottan vettem a levegőt, és kurvára igyekeztem, hogy ne mozduljak rá a krapekra, de hú bazd meg, lehet a tudatom e mögé menekülve száműzte a fájdalmat.
– Hátsó ülés? – kérdezte vigyorogva, hogy nem tudtam mást tenni csak a gyönyörű fogait bámulni közben.
– Legyen a motorháztető – lihegtem kínomban, mire hangosan felnevetett.
– Nem törlek össze még jobban, és a bogarak mind a szádba repülnének közben – ütötte el a poén élét.
– Ültess csak előre – mondtam halkan – Köszi.
– Nagyon fáj? – nyitotta ki az ajtót, és már be is ültetett.
– Nem szoktam panaszkodni – szorítottam össze a fogam, és éreztem, ahogy megint kiver a víz.
– Sietek – mondta és már be is ült a volán elé.
Szépen vezet. Körültekintően, ismeri az egérutakat, nem agresszív vagy bunkó, de nem tart be minden szabályt. A kórházba érve a recepción csak mosolyogtak rajtunk, majd felvettek pár adatot, és útba igazítottak.
A váróban kellett a tömeg között elütni az időt, míg szólítottak.
– Öm, tudom, hogy furcsán veszi ki magát így, hogy láttad már az összes tetkómat, – ökögtem-makogtam, mint egy féleszű – de Lara vagyok – nyújtottam felé a jobb kezem.
– Taylor – mosolygott kedvesen a szemüvege mögül – és most kegyesen azt hazudom, hogy csak ezt az egyet láttam – mutat a kulcscsontom végén pihenő egyetlen, apró cseresznyevirágra.